Ajj mindent elfelejtek. Egyszer majd arra ébredek, hogy elfelejtettem aludni. ím 2 idézet:

-Hogy vagy?
-Vacakul.
-Nagyszerű és a család?
-Az idegeimre mennek.
-Ez a lényeg. Ugorjatok el egyszer.
Nem figyelnek.(Ephraim Kishon: Nem figyelnek)

(...)a társalgás mégis egész idő alatt egy ehlyben topogott, úghogy tíz óra felé már csak mutató- és hüvelykujjunk segítségével tudtuk szemünket némileg nyitva tartani, ám fél tizenegyre az ujjaink is elfáradtak, és éreztem, hogy ha most nem megyünk rögtön haza, akkor néhány múlva már nem lesz erőm az asszonyt felébreszteni. Korán is akartam ágyba kerülni, mert másnap tizenegykor jelenésem volt a betegsegélyezőben, ezért maradék erőmmel felkeltem, és bejelentettem, hogy sajnos mennünk kell.
Csak nem fogtok pont most elmenni?- ébredt fel Spiegelné.-Mi olyan sürgő egyszerre?(Ephraim Kishon: A guruló test tövénye)

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán.
Csőrében trappista hivalkodott sárgán.
Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet
megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett.
Szólt hát álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy primadonna légy, régen esedékes!
És neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló!
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
De hiába várta a ravaszdi róka,
hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta.
Mi volt eme nem várt, különleges, ritka,
szerény, józan, okos hallgatásnak titka?
Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort?
Nem!... Az igaz viszont, hogy fehér holló volt...

Június 24. 22:49: Kész 19 nap (ebből 2 inaktív) olvasás után végeztem a könyvvel, ami sok szempontból igen jó, sokból pedig unalmas volt. Ám kinek háború, kinek béke.

Fenn csücsült a holló,
falt sok pusztadőrit,
annyi maradt mégis,
majd lehúzza csőrit.
Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
de már falánk gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,
- Brr, még egy sajt! - morgott - Vigye el az ördög!
- Hogy vagyunk? - szólt oda a holló ásítva,
s a sajt lehullott a selymes pázsitra.
- Fujj, vidd el! - nyöszörgött undorral a róka
s amit tett, azóta nevezték el róla.

ím a 100. bejegyzés. Igen. ez is eljött, egy szép, szombati napon. Bár kissé le vagyok maradva az eseményekkel, azért eddig minden jól ment, és rendszeresen írok is, igaz lehet, hogy kissé túl gyakran. De megmondom, hogy ezen miért nem változtatok a jövőben. Azért tudniillik, mert ha ritkítanék rajta, akkor soha nem lenne kedvem írni, csak esetleg havonta egyszer, azt meg gondolom senki nem akarja.

Tegnap volt az évzáró. Nekem tetszett, nem az a 2 himnusz között 3 2 órás beszéd, hanem színes volt a program, és ráadásul nem is volt túl hosszú az egész, és nem volt a végén az a vége_az_iskolának_meneküljünk_innen hangulat. Magyarul nem csak az volt jó az évzáróban, hogy vége lett az iskolának hivatalosan is. És kaptam könyvet, amiben az áll, hogy megdicsérnek, matematikából kiemelten :S. Most pedig folytatódjék a sorozat.

A róka szájában egy jó darab rokfort.
Megette a felét, de már az is sok volt.
Komoran ült ott fenn a holló a hársfán,
s megakadt a szeme mesebeli társán.
Nosza ő is rögtön ravaszkodni kezdett,
fondorkodott, tervelt, s az eredmény ez lett:
- Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét,
megadta a sors a sajtszerzés esélyét.
És máris megszólalt, cifra ódon módon:
- Ó rókám, ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom!
Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád,
le is nyúzzák rólad, mielőtt megunnád,
mégis tekintélyed csorbítja a szégyen,
hogy hangod megcsuklik fenn a magas cé-ben.
Rókánk e sértésre tágra tátva száját,
cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát.
De meg kell jegyeznem erről az esetről,
hogy sajt a fára azért nem esett föl.

Tegnap szüneteltettem a Háború és békét, mert már kezdett tömény lenni, az, hogy a francia hadsereg így meg van sebezve, halálos sebet kapott, ezért vesztette el, de, hogy végülis hogyan is vesztette el a háborút, azt 300 oldalban írja le, és ráadásul ugyebár a fenn említett ok miatt izgulni sem tud az ember.

Más. Elhatároztam, hogy egy sorzatot fogok indítani, Romhányi József szemelvényekkel. Az első részben A holló és a róka (téma és variációkat fogom leközölni, folytatásokban. Remélem tetszeni fog. Jó szórakozást!

A róka és a holló (téma és variációk)

Róka és a holló,
Megírta Aesopus
Mindannyiunk előtt ismerős ez opus.
Mégis elismétlem e témát pár szóval,
Majd megtoldom néhány variációval.

A téma

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán,
csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván.
Arra kószált búsan a ravaszdi róka,
Ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta.
Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve,
felujjongva tört fel mohó gyomornedve.
És szólt álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy madárkirály légy, régen esedékes!
És a neved "Holló", oly olvadó-omló.
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
A dicséret szép szó, ámde a bírálat
már olyasvalami, mit ki nem bír állat.
Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét,
vad rikácsolással tátotta ki csőrét.
A sajtja lehullott, erre várt a róka,
ezúttal elnyerte tetszését a nóta.

Voltam ma könyvtárban és szomorú dolgot tapasztaltam: Shine még mindig nem vitte visszza a Vörös és fehéret.így tehát arra kényszerültem, szomorúságomat 5 másik könyvbe temessem :D. Kivettem életem első Jókai és Mikszáth művét, valamint e Efrájim (jobb körökben Ephraim) Kishon könyvet, akinek mglepően sok műve meg van a könyvtárban (csaknem 10! :P) elmaradhatatlanul egy Agatha Christie könyvet és gy Chaim Potok könyvet. Az első három kiválasztott szerencsés (fordítva) könyv, az Agath Christie és a két zsidó könyv volt, és egy pillanatig egész komolyan megkísértett a gondolat, hogy zsidó turnust tartsak, ám végül mésem tettem, pedig utólag átgondolva, azt hiszem, hogy Agatha Christie-ról sem kellett volna lemondanom, sőt, bár meglepődnék, még az is lehet, hogy még így is csak sémiek könyvét vettem ki. Most pedig kiry elkezdhet felháborodni.

Nemsokára csomagoltunk, és távoztunk. Ami pedig a legdühítőbb: az asszony azt állítja, hogy megcsaltam őt - vele (vele=az asszony). Na és? Talán ő rendben van? Csak látták volna, milyen szemeket meresztett rám. (Ephraim Kishon: Ne paráználkodj!)

Nem tudom hogy mit fogok csinálni a nyári szünetben. Igazából, most annyir be vagyok lelkesülve, hogy azonnal szerentém kezdeni az iskolát. Nem, ennyire mégse izgultam be, de azért érthető a lelkesedés annak, aki tud róla, aki meg nem, hát övék a jövő, metrt biztos meg fogják tudni. A nyáriszünethez vissz térve: valószínüleg dolgozni fogok, de hogy mikor, és mennyit, és hogy, azt még nem tudom, csak azt tudom, hogy hol, de nem tudom, hogy tényleg meg lesz-e. Aztán még fogok segíteni a ház körül, ha akarom, ha nem, bár még az is jobb annál a punnyadásnál, amit tegap és ma műveltem, a lényeg, hogy ne legyn nagy hőség és ne legyen nagyon fárasztó. Fogok még egy csomót olvasni reményeim szerint, és sokszor megyek a könyvtárba, ha lehet (ha nem :P). Látjátok, ennyi az amit tudok csinálni, de ezeket sem érzem elegendőnek. Valami hiány van. Valahogy a szabadidő soha nem elég, de ha van, akkor meg csak azt érzi az ember, mint a 70-80 éves emberek: Az idő lassan elszivárog. Valahogy semmi nem hasznos, nem töltöm ki ha 200 év távlatából nézzük, nem töltöm hasznosan a vakációt. Valahogy nem tudom.De! Van remény! Leírhatatlan. Itt csalódik bennem az, aki azrt szereti a blogomt olvasni, mert jól meg tudom fogalmazni a gondolataimat. Ezt nem lehet leírni, az érzést kell átvenni.

(...)nem volt megelégedve a saját szavaival- érzte, hogy sehogy sem sikerül lefestenie azt a szenvedélyes költői érzést, amely azon a napon elöntötte, és amelyet őbelé is át akart önteni."(...)nem nem tudom jól elmondani"-ismételte és izgatottan elpirult(...)Pedig megértettem-gondolta[a másik(a szerk.->én)](...)(Lev Tolsztoj: Háború és béke, részle)->ezt várnám tőletek. köszönöm

Lehet, hogy felnőttem???(háháháhá)

Minden rendőr, vele magával az élen, tulajdonképpen lmebeteg, amikor ezért a pénzért, amit kap, védi a gazdagok vagyonát...Ha azt nézzük, kinek mi lenne az érdeke, minden rendőrnek át kéne igazolnia...Csak ők hoztak hazulról egy olyan totál fölösleges idiotizmust, mint mint a tisztesség. Becsület. Jog. Igazság. De azt lefelejtették a szüleik beléjük verni, hogyn nekik is járna a nygyobb darab kenyér. hogy milyen áron? Bármi áron. Igen! Azért, hogy a saját becsületes képükben tetszeleghessenek otthon a tükör előtt, nem fizettetnek túl nagy árat, mondjuk éppen a saját köykeikkel? Akik alig egy hangyányival élnek a létminimum fölött?! (Kertész Ákos: A tisztesség ára)

Na ez félig igaz, félig nem. Mert a rendőrök tényleg túl sok pénzt kapnak a munkájukért, nem csoda tehát, hogy állandóan gyorshajtással szaladgálnak az ember után, hiszen az a mellék keresetük. Tehát azért nem olyan szentek ők sem, de legalább megpróbálnak megvédeni. Legaálbbis az lenne a dolguk, de ezt nem nagyon teszik. Gondoljunk csak bele, miért van nagyon sok városban polgárőrség, hát a polgárság védelme nem az ő feladatuk? Hát kérem szépen (Karinthy-tól tanultam) ez sem az ő hibáuk, hiszen melyik idióta dolgozna ingyen? A rendőrségnek meg nincs pénze arra, hogy ennyi embert foglalkoztasson még éjjel is... Viszont miért nincsen? Azért mert valahol elfolyik a pénz. De hol? Hát pontosan nem tudni melyik szinten, de valószínűleg valahol a felsőbb rétegek környékén korrumpálódtak az emberek. Tették ezt gy, hogy közben a rendőrök tulajdonképpen az ő pénzüket védik.

Ebben az országban van egy hatalmas hiba. Mindenki jobban akarja tudni. Én pedig állampolgár vagyok, ebből követrkezik, hogy jobban akarom tudni, mint most is. 

Kivettem Ephraim Kishon: A tengeribeteg bálna c. művét, hogy valakinek odaadjam, és már azon gondolkozom, hogy talán várok még azzal az odaadással, amíg el nem olvastam :P. Ezekután lehet gondolni, hogy milyen jó könyv, és hogy nagyon ajánlom mindenkinek...

-Mikor jut el végre odáig, hogyne haragudjon meg, ha az igazságot hallja? Maga egyáltalán nem zavartatja magát, és kimondja az igazságot másokról, miért nem szereti hát, hallani saját magáról?(Margaret Mitchell: Elfújta a szél, részlet)

Ezt én is sokszor megkérdezem magamtól...

ui.:A két dolog az osztálytársaimmal, meg az igazsággal, egyáltalán nem függ össze

Hát az utóbbi időben, kedves olvasóm, csak különféle idézetekkel untattalak  de tényleg nem volt másra időm, mert tegnap 8 órakor értem haza, előtte meg fél 7-kor szóval szerintem még jó vagyok, hogy ennyit ki tudtam préselni magamból. Az informtika órák nagyon unalmasak. Aki akarja megfejteti, annyit még elárulok, hogy nem lesz messze a megoldástól és ezt lehet szószerint venni. De hát ez a téma olyan szürke és unalmas, mintha poros lenne (jaj de erőltetett, de nem bírtam ki, aki okos az már előbb kita ok befogtam...) Napokon át foglalkoztatott egy gondolat, amire direkt folyamatosan gondoltam, és mindig halogattam, hogy ma nincs idő majd amikor lesz. Most van rá időm. És elfelejtettem. Majd felélesztem, lehet, hogy az egyik olvasmányomhoz  kapcsolódik (jellemző). Bocsássatok meg, szétszórt vagyok, hiszen a boldogság, az eufória az szétszórtságot és nemtörődömséget eredményez... Érdekes, hogy egymás után a peu prés (egy kis túlzással) 3 héten belül két fajta leírását is olvastam Velence sikátorainak, az egyik egy első háború előtti a másik egy két világháború közötti lejrás, ide beillesztem őket, próbáljátok kitalálni melyik, aki pedig olvasta a két művet és tudja, hogy melyik melyik, azt kérem, hogy ne árulja el, a többieket meg arra kérem, hogy tippeljenek. Előre köszönöm.

Kellemetlen fülledtség ülte meg az utcákat; a levegő oly sűrű volt, hogy a lakásokból, boltokból, lacikonyhákból áradó sokféle szag, olajpára, parfümfelhő és megannyi más pásztákban terjengett, anélkül hogy szétfoszlott volna. A cigarettafüst egy helyben libegett, és csak lassacskán tűnt el. A szűk helyen tolongó emberek terhére voltak sétálónknak, nemhogy mulatságára. Mennél messzebb ment, annál kínzóbban lett úrrá rajta az az undok állapot, az az izgatottsággal vegyes elbágyadás, amit a tengeri levegő a sirokkóval szövetkezve képes előidézni. Gyötrő verejték ütött ki rajta. Látása cserbenhagyta, melle összeszorult, fejében lázasan csapkodott a vér. Zsúfolt kalmárutcákból hidakon át a szegények negyedébe jutott. Ott koldusok zaklatták, és a csatornák rossz kigőzölgése akasztotta meg lélegzetét. Egy csöndes téren, aminő elfelejtettnek és elátkozottnak látszó hely sok van Velence belsejében, egy kút kávájára dőlt, megtörülte a homlokát, és belátta, el kell innen utaznia.

Egészen szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba, és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek és sötétebbek lettek. Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben levő házsort, a hallgató, nagy ablakos házakat, amelyek mögött, úgy gondolta, titokzatosan intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.
Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről - a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól -, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden félnégyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben; de ez sem biztos.
Így bolyongott a sikátorok közt, míg arra nem eszmélt, hogy hajnalodik már(...)

Az esőfelhők nyomában enyhe szél járt, a felhőket észak felé hajtotta, a száradó kukoricaleveleket pedig csöndesen megzörgette. Elmúlt egy nap, s a szél állandóan, rohamok nélkül erősödött. Az utakról felszállt, szétterült a por, rátelepedett az útszéli gyomra, s behatolt egy kicsit a földekre is. Aztán keményen, erősen fújt a szél, s kezdte megdolgozni a kukoricások cserepes földjét is. A kavargó por lassanként elhomályosította az eget. A szél végigtapogatózott a földön, szétzilálta a port, és vitte tovább. Még egyre erősödött a szél. A cserepes föld szétporladt, a por fölszállt a földekről, s szürkén bodorodott a levegőben, mint megannyi lusta füstgomolyag. A kukoricalevelek szárazon recsegve csapkodtak a szélben. A legfinomabb por most már nem telepedett vissza a földre, hanem eltűnt a sötétülő égen.

A szél még egyre erősödött, besöpört a kövek alá, szalmát, száraz leveleket, de még apró rögöket is felkapott, s így jelezte útját a földeken keresztül. A levegő, az ég elsötétedett, a nap vörösen izzott, s durvának, szúrósnak érzett a levegő. Egy éjszaka a szél még sebesebb vágtatásba kapott, ravaszul beásta magát a kukorica gyökérszálai közé, s a szárak addig harcoltak meggyöngült leveleikkel a szél ellen, amíg a turkáló ellenség ki nem szabadította gyökereiket - akkor aztán fáradtan oldalt hajoltak a föld felé, s mutatták a szél irányát.

Eljött a hajnal, de nem nappalodott ki. A szürke égen vörös nap jelent meg, homályos, vörös korong, amely valami alkonyi világosságot adott; s amint a nap előrehaladt, az alkonyból lassanként sötétség lett, a szél pedig nyöszörögve sírt a megdőlt kukorica fölött.

Tegnap elkezdtem ettől félni. Ezt még akkor a nagy porvihar idején akartam leírni, de különböző akadályoztatások miatt nem  tudtam leírni... Igazából ma sincs időm mivel majd csak nyolc órakkor fogok hazaérni...(a tanárok általi felfedezés már nem fenyeget, mert már megtörtént, mármint benne van az oldalam az adatbázisban a níóyelvtan óra miatt)

Tegnap voltam egy esküvőn. Sőt mitöbb életem eddigi legjobb esküvőjén. A hangulat nagyon jó volt, Izraeliből 5-öst kaptunk (értsd: mindenki zsidőhoz méltó aktivitássaltáncolt a különböző izraeli dalokra, és nem fáradtunk ki idő előtt...) Felvetődött benne a gondolat, hogy ilyenkor,mindenkinek az emlékei, vagy  jövője jut eszébe, hogy haj a mi esküvőnk már 5, 10, 15, 20, 30, 40 éve volt, és hogy mi is ilyenek voltunk, meg hogy szalad az idő stbb, meg a fiatalok, akik pedig tippeket gyűjtenek (például én is elhatároztam, hogy az én esküvőmön is lesz olyan fejjel lefelé lógatott csokrok, mint amilyenek az ifjú pár mögött voltak:P:D). persze ez rendesen így van minden ilyen fajta esményen, például, gyermek születéskor, szülinapkon és sajnos temetéseken is (bár ne lenne így...)...

A múltkor írtam a késői blogolásom okairól és ehhez még hozzájön még egy népi alátámasztás ami mostanában jutott eszembe mégpedig a következő: Nyugtával dicsérd a napot

Íme egy ember, akinek sikerült a lehetetlen - gondolta magában irigyen, mialatt Waldheim tömte magába a nyers sonkát és magyarázott. - Íme egy ember, akinek sikerült megrögződnie a neki megfelelő életkorban. Mert minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora, az biztos. Vannak, akik egész életükben gyermekek maradnak, és vannak, akik egész életükön át félszegek, fonákok, nem találják a helyüket, amíg egyszerre bölcs és szép öregasszonyok vagy öregemberek lesznek: hazaértek az életkorukba.

Ez igaz? 

Apukám nagyon szeretné, hogy menjek Erdélybe, mert már 16-an mennek, de én inkább a sportnapt választottam, mert az érdekesebb, meg úgyis ki fogják adni CD-n a konferenciát. Apukám szerint az utazásnak is hangulata van, de én minden nap annyit utazok, hogy nincsenek az utazás hangulatával kapcsolatban...

Ma jó tavaszi idő volt és nem volt olyan rossz idő, értsd: bár a szél elég keményen fújt, de ez még jó is volt, mert legalább nem dögledeztünk a forróságtól, szóval nagyon élveztem a mai időjárást...

A Hamletnek most fogok a végére érni, mert bár 3 napja "olvasom", nem haladok, mert ez az olvasás olyan vol, hogy tegnap 2, tegnapelőtt 0 oldalt olvastam el kb. Nekem mellesleg tetszik, főleg a szójátékok, amiből ti is kaptok, de szójáték a Rómeó és Júliában is van és ott is jót nevettem rajt:DD...

ROMEO Jó reggelt mindkettőtöknek. Mikor ugrattalak be?

MERCUTIO Tegnap éjjel, mikor beugrottál a kertbe.

ROMEO De akkor én magam ugrottam be, ennélfogva nem titeket ugrattalak be. Nem értem.

MERCUTIO Azt tudom, hogy nem - értem, hanem - valaki másért.

ROMEO Bocsáss meg, Mercutio. Nem tehettem egyebet. Sok dolgom volt tudniillik.

MERCUTIO Az lehet. De az illemet ilyenkor is tudni - illik.

ROMEO Vártalak a kertben.

MERCUTIO Ez kertelés.

ROMEO Porban járó gyanúsításodhoz úgy illik ez a szellemeskedés, mint cipőhöz a cipő csokra.

MERCUTIO Szóval azért mentél oda: cipő-csókra?

ROMEO Nem szolgáltam rá ezekre a csípő szókra. Egyébként is mindig csak folytatod a kapott ötletet.

MERCUTIO Nem kapott az, hanem kopott.

ROMEO Az még mindig jobb, mint a lopott. Az én élcem csak az álcám, mellyel takaródzom, vagy a pálcám, mellyel megfenyítelek, vagy - ha úgy tetszik - a tálcám, melyen átnyújtom neked az igazságot. De te úgy űzöd a szójáték könnyed művészetét, mint robotot, és ezért botot érdemelsz, pajtás, botot. Nem a szellemed kaptatod, csak a nyelved koptatod, s ezzel aztán köpöd a másoktól kapott-kopott-lopott élceket.

MERCUTIO Segítség, Benvolio, nem bírom tovább.

ROMEO Hallom a bőgést. Kezdődjék hát a vadászat. Hallali, hallali: menjünk a vadra.

MERCUTIO Veled, aki szüntelen bakot lősz?

ROMEO Nem, fiam, itt majd te leszel a vad, hisz olyan vadakat mondasz. Te leszel a szarvas, hiszen már annyiszor fölszarvaztak.

MERCUTIO Szarvas okoskodás.

ROMEO Igazad van. Még szarvas se vagy. Csak olyanféle. Te egy jámbor, közönséges szarvasmarha vagy.

MERCUTIO Hát nem jobb szarvasmarhának lenni, mint szerelmesnek, aki éjjel-nappal sóhajtozik? Lásd, Romeo, most megint a régi, kedves fickó vagy, az, aki voltál. Kérlek, a szerelmes szakadatlanul locsog, ábrán­dosan felhőkre bámul, s végül megbotlik egy lyukban.

BENVOLIO Voltaképp hova akarsz kilyukadni?

MERCUTIO Mit szakítasz félbe, mikor egy hajszálnyira vagyok a mondanivalóm kellős közepétől? Tehát ezt a lyukat be kell tömni.

BENVOLIO Romeónak is ez a célja. Azért nem akar - tágítani mellőle.

MERCUTIO De hiszen ha betömi, akkor tágítja is.

ROMEO Nini, micsoda maskara.

Dajka, Péter jön

MERCUTIO Vitorla, vitorla.

BENVOLIO Mégpedig kettő: egy szoknya meg egy bugyogó.

DAJKA Péter.

PÉTER Jelen.

DAJKA A legyezőmet, Péter.

MERCUTIO Rejtsd el az arcát, jó Péter, mert a legyezője az ő szebbik arca.

DAJKA Adjon Isten jó reggelt, úrfiak.

MERCUTIO Adjon Isten jó estét, szép hölgy.

DAJKA Hát már este van?

MERCUTIO Úgy bizony. Az óra mutatója a te becses pofázmányodon pont éjfélre áll.

DAJKA Hogy a kórság esne beléd. Miféle ember vagy te?

ROMEO Olyanféle ember, nemes hölgy, akit az Isten arra teremtett, hogy önmagát zsigerelje.

DAJKA No ez megadta neki. „Hogy önmagát zsigerelje.” Urak, nem tudnátok megmondani, hol találom az ifjú Romeót?

ROMEO Én meg tudom mondani. De figyelmeztetlek, az ifjú Romeo, ha megtalálod, már öregebb lesz, mint most, mikor keresed: én vagyok ezen a néven a legifjabb, más híján.

Tegnap nem írtam, mert egész nap nem voltam otthon.Reggel iskola, este ifi, azután 2 órás buszút.Nem volt túl kellemes, de megérte(aki hallja adja át és igen ez célzás).Aztán mikor sétáltunk haza a sötétben, az nagyon szép volt, világított a hold, éreztem a virágzó fák illatát... Szóval igazán szép volt az a kis éjjeli séta, csak az a baj, hogy nem lehet illetve én nem tudom méltóan leírni.Mostmár kezd lótszani a blogomon, hogy milyenre is akartam igazából megcsinálni.Kettőt találhattok, hogy mi a kedvenc országom(mivel kettő van:D)Tegnap befejeztem a Romeo és Júliát és azon elmálkedtem, hogy azért a könyv tartamának nagyon nem tesz jót, hogy ha túlságosan ismert, hiszen akkor már semmi izgalom nincs benne, hogy mi fog történni, mert amúgy szerintem jó a befejezése, abból a szempontból, hogy izgalmas, lenne, ha nem tudná már az egész földkerekség, hogy hogyan végződik.Én a végén a legjobban a Boldizsárra haragudtam, mert ő vitte a rosszhírt, ami nem volt igaz, és végül is ő ölte meg Romeo-t, hiszen ha nem siet annyira, akkor minden jóra fordult volna...Mindegy ezen kár filózni, hiszen mindennek Shakespeare az oka.

Ma gőzerővel szép irodalmat olvasok.Szabó Lőrinc, meg Shakespeare. Most épp Romeo és Júliát.Van benne egy érdekes, és némileg még talán vicces is most berakom ide:

"(...)Ó jaj.Mi volt a patvar?
Ne is beszélj, mindent hallottam itt.(...)"
            (Shakespeare:Romeo és Júlia)

Kicsit furcsa nem? Vajon miért így írta ezt a részt meg Shakespeare?Ha valakinek van ötlete írjon! Erről jut eszembe:az olvasói aktivitás valahol a béka hátsója alatt van egy jókora sóhajjal...Erről remélem nem én tehetek, és ha nem én akkor Te kedves olvasóm Te tehetsz erről, amiért most finomabban-majd, ha nem változtatsz, akkor keményebben-megfeddelek.Bár néha elgondolkozok rajta, hogy lehet, hogy csak úgy írogatok a vak világba, miközben senki nem olvas olyan redszerességgel engem, mint ahogy én azt gondolom, akkor viszont elnézést, írok majd CSAK magamnak, és ha tényleg nem írtok, akkor leprivátolom *gonosz kacaj*(húú de gonosz voltam). Nincs valami rózsás hangulatom, de végre megcsináltam viszonylag normálisra a blogom style-ját, ami ha valakinek nem tűnt fel akkor svájci akart lenni, mert az a kedvenc országom. Mára ennyi, és mivel nem írtál, kedves olvasó, ma nem lesz Szabó Lőrinc idézet(büntetés).Na ma aztán tényleg nem írtam semmi értelmeset, vagy/és érdekeset.

nem bírtam ki, hogy ne írjak az időről, de ha találok egy találó idéztet, akkor aztán nem bírom ki.Mellesleg én nem akarok verseket írni, mert nem túl sok érzékem van hozzá elég nyögve-nyelősen farigcsálok rímet és kb 100 évbe telne, mire kipréselnék magamból két jó verssort, ami még rímel is...(ezt aztán jól megmagyaráztam...)Á propos, ha már itt tartunk, akkor ki-ki írja meg, hogy szerinte a regény, vagy a vers-e a jobb és indoklást is kérek. Amúgy (nem mintha bárkit is érdekelne) de én jobban szeretem a regényt, mert van benne mit megjegyezni, nincs cselekménye, és ezért sem köti le az embereket, egy hoszzú vers annyira.Tegnap befejeztem az Ősújországot, aminek a vége nagyon tetszett, de nem árulom el senkinek, hadd olvassanak csak végre a népek, úgyis az hiányzik a mából, hiszen már kitaláltak külön összefoglalót, kötelezőolvasmányokhoz, hog még annyit se kelljen olvasniuk az igénytelen embereknek, amennyi kötelező!
Erről ennyit és most következzen még egy idézet Szabó Lőrinctől, majd két gyerekkori emlék.

...Első
tudás: tudni, hogy gyengék,-második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.
(Szabó Lőrinc:Az idő kísértetei)

Pejoratív:Harmadikos, vagy negyedikes lehettem, mikor feladatot kaptunk az iskolában:keressük ki egy szó meghatározását az értelmező szótárban.Mikor kinyitottam, megakadt a szemem, egy szón: pejoratív.Megnéztem a meghatározást, de nem értettem.De a napokban megint feljött bennem a régi emlék, egyszerre 5-6 év múltán is emlékszem, hogy mi volt az első szó, amit láttam egy szótárban.Kélrdés, hogy miért írom ezt ide le?Mert rejtély, hogy miért pont ezt a szót, ami elég rossz dolgot fejez ki, miért erre esett a pillantásom és miért felejtettem el, s ha elfelejtettem, akkor miért jött föl most bennem?

Szabó Lőrinc: Hogy találtam rá, hogyan ismertem meg, hogy lett kedvelt költőm?Szabó Lőrinc neve is régi emlék.Mikor még jártam versmondó versenyekre, egyik osztálytársam mindig tőle mondott, verset, de nem, nem gyerek verset, egész komolyakat, de már akkor megtettszett nekem.S a régi érzés iránta újra feltámadt...