Az esőfelhők nyomában enyhe szél járt, a felhőket észak felé hajtotta, a száradó kukoricaleveleket pedig csöndesen megzörgette. Elmúlt egy nap, s a szél állandóan, rohamok nélkül erősödött. Az utakról felszállt, szétterült a por, rátelepedett az útszéli gyomra, s behatolt egy kicsit a földekre is. Aztán keményen, erősen fújt a szél, s kezdte megdolgozni a kukoricások cserepes földjét is. A kavargó por lassanként elhomályosította az eget. A szél végigtapogatózott a földön, szétzilálta a port, és vitte tovább. Még egyre erősödött a szél. A cserepes föld szétporladt, a por fölszállt a földekről, s szürkén bodorodott a levegőben, mint megannyi lusta füstgomolyag. A kukoricalevelek szárazon recsegve csapkodtak a szélben. A legfinomabb por most már nem telepedett vissza a földre, hanem eltűnt a sötétülő égen.
A szél még egyre erősödött, besöpört a kövek alá, szalmát, száraz leveleket, de még apró rögöket is felkapott, s így jelezte útját a földeken keresztül. A levegő, az ég elsötétedett, a nap vörösen izzott, s durvának, szúrósnak érzett a levegő. Egy éjszaka a szél még sebesebb vágtatásba kapott, ravaszul beásta magát a kukorica gyökérszálai közé, s a szárak addig harcoltak meggyöngült leveleikkel a szél ellen, amíg a turkáló ellenség ki nem szabadította gyökereiket - akkor aztán fáradtan oldalt hajoltak a föld felé, s mutatták a szél irányát.
Eljött a hajnal, de nem nappalodott ki. A szürke égen vörös nap jelent meg, homályos, vörös korong, amely valami alkonyi világosságot adott; s amint a nap előrehaladt, az alkonyból lassanként sötétség lett, a szél pedig nyöszörögve sírt a megdőlt kukorica fölött.
Tegnap elkezdtem ettől félni. Ezt még akkor a nagy porvihar idején akartam leírni, de különböző akadályoztatások miatt nem tudtam leírni... Igazából ma sincs időm mivel majd csak nyolc órakkor fogok hazaérni...(a tanárok általi felfedezés már nem fenyeget, mert már megtörtént, mármint benne van az oldalam az adatbázisban a níóyelvtan óra miatt)