/Mikor ezt a sort énekeltem (ez erős eufemizmus), vagy hallgattam, és arra gondoltam, hogy milyen posztot fgook hozzá írni, mindig azt gondoltam, hogy ezzel a sorral kapcsolatban csak valami negatívról lehet szó. Hát nem/

Volt egyszer egy botom. Mint minden botnak, ennek is két vége volt. Mindkét végén volt egy-egy csodálatos faragás. Viszont egyik sem volt önmagában teljes. Mindkettőből pont azok a részletek, motívumok hiáőnyoztak, ami a másik oldalon megvolt. Ne értsétek félre, nem voltak külön-külön sem rondák, csak hiányosak, és bármennyire is egy boton foglaltak helyet, az esztétikai élmény teljességéhez egymás mellett kellett volna látni őket.

Elhatároztam hát, hogy mindent megteszek, hogy ha csak egyszer is az életben, de egymás mellett láthassam a két művet. Fogtam a bot végét és el kezdtem közelíteni egymáshoz a bot két végét. Ahogy egyre jobban kezdett összeállni a kép, egyre nehezebben közeledett a bot önmagához. Az egyre nagyobb feszültség hatására reccsent egyet a bot. Aztán még egyet. Én rendületlenül hajlítottam, egyre lassabban ment, és egyre erősebben kellett feszítenem. Az idő elviselhetetlenül lelassult, szinte megállt. Miliméterről miliméterre közdöttem, míg.

Egy hatalmas, végleges erejű reccsenést hallottam, aztán síri csend. Megkönnyebbült, új illatokkal teli síri csend vett körül. És összeállt a kép. 

Nézze meg az ember! Már megint azon gondolkodtam, hogy miért is írom ezt a blogot. Ez olyan hullámvölgszagú, pedig ezemben seincs kitörölni a blogot. Na mindegy. Végül valami olyasmire jöttem rá, hogy shine és 7th hatása mellett az is motivált, hogy kiadhasam végre magamból a gondolataimat. Aztán mikor ez sikerült, akkor nagyon örültem-egy ideig... Aztán elkezdtem unni a hallgatólagos belegyezést, ami végig kísért így tehát elkezdtem kiabálni, hogy miért bántok el így velem, miért nem szól hozzám senki, miért kell a visszhangot hallgatnom. Erre látszólag teljesítettétek kérésemet. írtatok. Ez nagyon megható és boldog végződés lehetne, és folyhatna tovább a blogolás, amíg el nem hal. Igen ám, de ez a vég korántsem volt olyan rózsás mint első pillantásra véltem, ugyanis nem a lényeghez szóltatok hozzá, nem a kérdésekre adtatok választ, hanem szinte szándékosan mindig a jelentéktelen és nem lényeges dolgokat reagáltátok le. Nem baj! Csak így tovább, de azért próbájatok néha legyetek szívesek egy kicsit vitába szállni is velem!

Mst jut eszembe, hogy a szavzás végeredménye, melyet nem zártam le, hanem csak egyszerűen eltűnt az új dizájn megjelenéséve, a következő lett:15 ember szerint az Irodalom, 12 szerint a Zene és 4 ember szerint a Festészet legmagasabb rendű művészet. Szóval andreew?

Kivettem Ephraim Kishon: A tengeribeteg bálna c. művét, hogy valakinek odaadjam, és már azon gondolkozom, hogy talán várok még azzal az odaadással, amíg el nem olvastam :P. Ezekután lehet gondolni, hogy milyen jó könyv, és hogy nagyon ajánlom mindenkinek...

-Mikor jut el végre odáig, hogyne haragudjon meg, ha az igazságot hallja? Maga egyáltalán nem zavartatja magát, és kimondja az igazságot másokról, miért nem szereti hát, hallani saját magáról?(Margaret Mitchell: Elfújta a szél, részlet)

Ezt én is sokszor megkérdezem magamtól...

ui.:A két dolog az osztálytársaimmal, meg az igazsággal, egyáltalán nem függ össze