Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki tudta, hogy nem vihet magával minden emléket a múltból. Tudta, hogy amit egyszer már megélt, soha nem fogja tudni teljesen visszaidézni., és ha valami igazán fontos történt vele, soha nem fogja tudni teljesen elfelejteni. Úgy tartotta, a múltat egyszerre kell tudni megölni és életben tartani. Tudta, hogy nem örizhet meg mindent, ami jó, és nem szabad minden olyan emléket kitörölnie, ami rossz. Időnként félt, hogy fontos dolgokat felejt el, és aggódott, hogy lényegtelen dolgokat őrizget az emélkei között.

Úgy döntött, hogy szüksége van emlékekre a múltból, ugyanakkor nem engedheti meg, hogy azok betöltsék az életét, hisz az élettel együtt kell haladni. Ezért egy fiókot nyitott, amiben a legtanulságosabb, és legszebb emlékeit őrizte. Egy fióknyi emlék és kötődés. Ennél sem több, sem kevesebb nem kellett neki. Tisztában volt vele, hogy van olyan kapcsolat, amely nem szól örökre, van olyan emlék, amit el kell felejtenie, van olyan sérülés, amin túl kell lépnie, de van olyan hiba, amire mindig emlékeznie kell.

És volt, hogy nem jó dolgot őrzött meg. Hisz az ember hibázik. De ha rádöbbent, hogy rossz dolgot őrzött meg, még mindig meg volt a lehetősége annak, hogy kidobja azokat. A legrosszabb az volt, amikor arra döbbent rá, hogy értékes dolgokat hagyott elveszni, és ettől a félelemtől különösen nehéz volt megszabadulnia. 

Hogy mi lett a további sorsa nem tudom. Talán túl türelmetlen volt, és egyre kevesebb dolgot hagyott meg a fiókban, talán egy idő után attól való félelmében, hogy fontos dolgokat feled el úgy gondolta, hogy egy fiók mégsem elég ahhoz, hogy teljes életet éljen. Lehet, hogy felfogta, hogy nem az emlékek teszik az embert boldoggá, és egy ember sem spórolhatja meg a rossz döntéseket semmilyen téren. Nem tudom, hogy mindent feledni vágyó ember lett-e, vagy régiséggyűjtővé vált-e.

Nem tudom, mert ez az ember én vagyok. És te vagy, és a szomszéd néni, és a hetvenőt éve halott József Attila, és a miniszterelnök, és az idős bácsi, aki a buszon mindennek lehordott, mert meglökted. Mindenkinek felednie kell, és mindenkinek őriznie kell emlékeket, hogy ember maradjon, és éljen. 

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki minden emlékét meg akarta őrizni. Azt akarta, hogy egy pillanat se legyen az életéből, ami nyom nélkül múlik el. Azt akarta, hogy minden tapasztalat, minden jó és rossz ami vele történt, örökre maradjon az övé. Azt akarta, hogy a kapcsolatai egy életre szóljanak. Úgy gondolta, a legjobb az, ha rajta nem múlik semmi, mindent megtesz azért, hogy a múlt segítségével, tulajdonképpen a múltból egy tökéletes világot állítson elő. Hiszen így, ha dönteni kellett, minden lehetséges adat a rendelkezésére állt, hogy a tőle várható leghelyesebb döntést hozza. Mindent mérlegelt és gondosan megvizsgált, mielőtt döntött volna. Úgy érezte, nem esik nehezére hűségesnek lennie, hiszen amit választott, az mindig a lehető legjobb volt, amikor pedig nem, akkor is a saját hasznára fordíthatta azzal, hogy megőrizte, és legközelebb tanulságként tekintett rá. Mivel állandóan kéznél voltak az emlékei, úgy tűnt a leghasznosabb, ha régiségkereskedést nyit. Egy olyan helyet, ahol az emlékek tulajdonképpen nem eladók, de bárki megfoghatja, megnézheti őket, és saját belátása szerint ihletet meríthet belőlük a problémái megoldásához.

A hely tele volt vidám sztorikkal, szívszaggató, igazságtalan, vagy az emberi nemességről tanúskodó történetekkel. Azon a helyen mindennek volt egy-egy története a barátságról, vagy szerelemről, gonoszságról, emberi esendőségről, lassanként nem volt olyan történet, ami új lett volna azon a helyen. Azon a helyen, amit úgy hívtak: emlékezet.

Aztán emberünk egyszercsak azt vette észre, hogy teljesen és véglegesen odaköltözött. Egész addig úgy gondolta, fontos nyomot hagynia maga után, hogy láthassa, honnan hová halad, vajon felfelé, vagy lefelé tart az élete. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy amíg teljes készültségben tartotta magát, és azt várta, hogy az élet választás elé álllítsa; az élet teljesen és végérvényesen elhaladt mellette. Sajnos teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a választások nem jönnek az ember felé, az embernek cselekednie kell ahhoz, hogy történjen vele bármi is.

Jól ismerte a hűséget, tudta mi az a tapasztalat, nehéz volt átverni, és ezért szerette volna hinni, hogy bölcs. De a tapasztalatok teljesen szkeptikussá tették, így sosem tudta meg mi az a bizalom, és a hit.

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki eldobálta az összes emlékeét. Időről időre, mikor takarítást tartott a lelkében, a szobájában, a kapcsolataiban, módszeresen kiirtotta a felgyűlt emlékeket. Talán nem is érzéketlenségből, rosszindulatból, egyszerűen csak azért, hogy szabad legyen. Hogy mindent és mindenkit hátrahagyva arra koncentrálhasson, ami előtte áll. Ezt az életmódot könnyű volt fenntartani, hiszen onnantól, hogy elhatározta: időnként tiszta lappal kezd mindent, nem volt más feladata, mint rendszeresen kirakodni mindent az élete minden területén, és egyszerűen elfeledni azokat. Ez az ember dinamikus, rendkívül lendületes és tevékeny. Viszont a sebesség sokszor úgy elragadta, hogy egyszerűen elment az élet mellett; amellett ami mély és emberi.Hiába tapasztalt meg rengeteg mindent, nem tudott a tapasztalataira támaszkodni, hiszen amik voltak, azokat mind elfelejtette, ezért semmi nem óvta attól, hogy újra és újra elkövesse ugyanazokat a hibákat. Ha visszanézett volna lehet, hogy azt látta volna, hogy időről időre ugyanazokat a köröket teszi meg, és nem tud szabadulni a saját hibáitól. Lehet, hogy hiába érezte magát szabadnak, egy meghatározott pályán körzött egész életében. Lehet, hogy úgy érezte, előre halad, de ez csak öncsalás volt. Valójában aki nem hagy nyomot maga után, az nem halad semerre. Nem lesz se jobb, se rosszabb, csak mindig más. Ez a szegény ember, nem tudhatta meg egész életében, hogy milyen eredményeket elérni jobbá lenni, és legfőképp egy dolgot nem tudhatott meg soha, hogy mi a hűség.

Azon gondolkozom, hogy mi legyen ezzel a bloggal. Úgy értem függetlenül attól, hogy folytatom vagy sem, mit kezdjek az eddig írt bejegyzésekkel? Egész eddig az volt az álláspontom, hogy én nem szégyellem azt aki voltam, főleg annak fényében, hogy kivé lettem mostanra, és ha majd még jobb ember leszek (reményeim szerint), akkor a 2012 decemberi énemet sem fogom szégyellni. Úgy fogtam fel egész eddig az összes bejegyzésemet, mint olyan emlékeket, amik segítenek abban, hogy észben tartsam, hogy mely tulajdonságaimat szeretném megőrizni, és melyeket szeretném megváltoztatni, vagy mik azok a hiányosságaim, amiken már túlléptem, és amelyeket egyáltalán nem kívánok vissza. Viszont kérdés az, hogy amiből megváltoztam, abból azért változtam meg, hogy azért még vissza-vissza tudjon rá nézni bizalmatlanul bárki? Mert arra kezdek rájönni, hogy ezeknek a dolgoknak van súlyuk is, amit nem biztos, cipelni szeretnék. Az, hogy bárki megnézheti, és megtudhatja, hogy milyen voltam tizenöt évesen, egészen addig nem probléma, amíg nem von le negatív következtetéseket a mindenkori Rubennel kapcsolatban. De azt hiszem nem sok ember van, aki mások jellemét múlt-jelen-jövő perspektívában tudja látni. Magáról még esetleg elhiszi az ember, hogy tud változni, de másokról, és főleg egy idegenről sokkal kevésbé. Nem véletlen, hogy a régi fotóinkat sem mutatjuk meg mindenkinek, sőt adott esetben leginkább senkinek.

Ezzel kapcsolatban merült fel bennem az is, hogy vajon hogyan kell helyesen kezelni az emlékeinket. Minden régi dolgot, aminek ma már nincs funkciója, egyszerűen ki kell dobni a szemetesbe, hogy a jelenre és a jövőre koncentrájlunk? Vagy jobb minél több dolgot átmenteni a múltból, hogy ne vesszenek el azok a dolgok, amikre vissza lehet nézni akár azért, hogy rádöbbenjünk, hogy mennyi jó dolog történt már velünk, akár azért, hogy arra döbbenjünk rá, hogy mennyi rossz dolog volt, amit magunk mögött hagytunk, és amik már elmúltak. Egy kicsit másképp fontos-e a múltat megőrizni, ahhoz, hogy a jelenünk és a jövőnk jobb legyen?

Azt hiszem ez még megér egy misét.

Az a semmi máshoz nem hasonlítható boldog, gondolkozásra, és őszinteségre ösztönző helyzet, és érzés.

Az ég mélykék sötétjében világoskéken fénylenek a világ legtávolabbi pontocskái, a csillagok. Velünk szemben (mert ebben a helyzetben abszurd dolog a magány) a szemkáprázatóan világos tűz, hátunk mögött a mindennél sötétebb éj. Hátunkba a hideg kapaszkodik, arcunkat perzseli a tűz.

Nem tudom, mi hozza közel egymáshoz ilyenkor az embereket. Talán a mindannyiunkat vonzó forróság, vagy a magából mindinkább kilökni igyekvő, egyre marcangolóbb hideg. Lehet, hogy a milliárd kilóméterre lévő csillagok láttán érezzük magunkat közelebb egymáshoz, vagy a gyorsan hamuvá égő fadarabok tudatosítják bennünk, hogy az emberi élet szörnyen rövid a szándékos távolságtartsához, esetleg az égbe törő szikramilliók szabadítanak fel bennünket az őszinteségre. Ez igazából mindegy is. A tábortűz, mint olyan nem megmagyarázható. Nincs is szükségünk magyarázatokra, elméletekre, csak élvezzük, hogy nincs idő és nincs áthidalhatatlan távolság. Béke van. Fehér zászlók, bizalom és biztonság.

Ősz van. Égetem a leveleket, és bámulok a tűzbe. Emlékezem a csodás nyárra, az arcokra, szavakra, gesztusokra, történetekre. Tábortüzekre, és a sok jóbarátra. Besötétedett, és a csillagok ugyanúgy ragyognak, mint a nyári éjszakákon. Nyugaton a nap utolsó sugarai megfestik az eget. A fák között megül az édes-kesernyés füst. A tűz lassan kihuny, néhány szenes gallydarab, és hamu marad csak. Így múlik el...

Nagyon nehezen vettem rá magamat az írásra, de csak neki kezdtem. Pedig az utóbbi 2 nap során legalább 5-ször megnyitottam az írok egyet ablakot, és még írni valóm is volt, de valahogy nem szántam el rá magamat eléggé.

Az első amiről írni szerettem volna, az az, hogy az ember nagyon sokszor az élete során elveszít barátokat, így, vagy úgy, például úgy, hogy megszakad a kapcsolat velük. Ez nagyon frusztráló érzés, főleg, ha belegondol, hogy el fogja felejteni egy idő után ezt az értékes személyiséget és nem fog a sok jó dolora emlékezni amit egütt csináltak, számára az az ember gyakorlatilag elveszik és ha véletlenül találkozna az illetővel akkor észre veszi, hogy már nincs köztük semmi kapcsolat, mások az ismerősök, más más dolgok érdeklik őket, és azért az elmúlt dolgokról is csak mértékkel szabad beszélni. De szerencsére jönnek új barátok, és új dolgok történnek, így az embernek nincs ideje leállni sopánkodni.

Az emberek mindent megtudnak magyrázni, nem kell hozzá más, csak egy kis felelősségre vonás, vagy egyszerűen csak a lelkiismeretük birizgálása. Ha kell, mindent megmagyaráznak, még ha olyan forrás alapján kell megállapítaniuk a saját igazukat, ami az ő állításukkal szöges ellentétben áll. Az emberek mindent ki tudnak magyarázni és nem jönnek zavarba akkor sem, ha esetleg ferdíteni kell az adatokon. Az emberek képesek megmagyarázni MINDENT. Főleg én.

Nagyon jó volt az esküvő. De persze Sally-nak elfelejtettem vinni a könyvet, amit ígértem. Nem baj :P. Kicsit sok tortát ettem viszont, mert ettem 2 szelet túrós meggeyset, aztán kértem grillásat (vagy grillázs?) és kaptam egy akkora szeletet, aminek a vége akkora volt, mint egy arasz... Na holnap folytatom. Addig is: grillás, vagy grillázs?

Utólagos, engedelmetekkel (2007 07 29 15:14): ugye írtam arról, még régen, hogy ilyenkor az ember visszagondol a múltba, vagy éppen a jövőbe tekint. Hát tegnap én is gondoltam több eseményre. Például valamiről eszembe jutott a szüleim esküvője. Aztán eszembe jutott, hogy én kit fogok meghívni az esküvőmre. És eszembe jutott egy nem olyan távoli jövőben megtartandó esküvő is, hogy ott vajon ugyanúgy fogunk-e tancolni mint ahogy a mostani esküvőn táncoltunk, meg hogy egyáltalán az mlyen lesz. Aztán eszembe jutott a szüleim 10 éves házassági évfordulója, meg hogy a szüleim az akkor vett amúgy gyönyörű gyűrűjüket miért nem vették fel, ha már a 15 éves évfordulósat felvették. Csak kit érdekel mindez? És mégis le kellett írnom, nem abból a célból, hogy megismertesselek benneteket a gondolataimmal, hanem hogy ez is egy bizonyíték legyen arra nézve, amit régen írtam. Amúgy pedig tele vagyok ötletekkel... Például, ha lenne rá érdeklődés, szívesen szerveztetnék (vagy akár ha engedik szerveznék) olyan Hetek reklám akciót, amilyen Budapesten van. De persze ezen kívúl is van bennem elég sok kiforratlan dolog, amit majd leírok. Egyszercsak...:D

Holnap lesz sportnap!!! Szerintem nagyn jó lesz, mert állítólag nemcsak Debrecenből, Salgótarjánból, Nyíregyházáról és Pécsről jönnek alsós diákok, hanem külföldről is, ami plusz jó, mert majd lehet velük angolul kommunikálni (kíváncsi vagyok)

Ma visszafelé a buszon nem volt rajtunk kívül senki, ami nagyon furcsa volt, mert én arra számítottam, hogy majd a kicsik zajonganak, meg fejen állnak, meg lesz ott mindenféle rosszaság, olyasfélék, mint mondjuk osztály kiránuláson. A propos(nyugi nem őrültem meg, csak franciául használom a kifejezést) osztálykirándulás: az érettségi szünet utáni csütörtökön megyünk, így azon a héten csak egy napot kell tanulni. Bennem nagyon jó érzéseket fakaszt az mikor kint tanulunk, mert az olyan mintha modjuk egy sumér iskolában tanulnánk (bár elég nagy fantázia kell ahhoz, hogy ezt el lehessen képzelni egy 30 méteres rózsaszín[fúj] tmobil torony mellett), meg olyan jó látni, mikor szünetben a diákok kiülnek a fűr és ottbeszélgetnek, meg sbt, mert a másik iskolában ilyen elég ritkán volt. Mondjuk egyszer velünk történt ilyen, mikor is kiültünk órák után a fűre és kártyáztunk. Erre persze bárki azt mondhatja, hogy csak a bokrok mögé bújtunk, hogy ne vegyék észre a tanarak (Bányais szó;)), de bármilyen elképzelhetetlen is, meg volt engedve nekünk a kártyázás, miután megmagyaráztuk, hogy nem szerencsejáték, meg persze miután már elszedtek tőlünk 10 pakli kártyát, amit valahogy mindig sikerült visszaszerezni...

Ma elolvastam (sztem inkább ki de jobb a békesség) a Hamletet, de nem volt benne annyira nagyon vicces semmi, csak olyan ami a Romeo és Júliban is van, viszont érdekes, hogy más miért mondja viccesnek?

Ja... és valószínüleg Eszter nénit visszük magunkkal kirándulni!!! 

nem bírtam ki, hogy ne írjak az időről, de ha találok egy találó idéztet, akkor aztán nem bírom ki.Mellesleg én nem akarok verseket írni, mert nem túl sok érzékem van hozzá elég nyögve-nyelősen farigcsálok rímet és kb 100 évbe telne, mire kipréselnék magamból két jó verssort, ami még rímel is...(ezt aztán jól megmagyaráztam...)Á propos, ha már itt tartunk, akkor ki-ki írja meg, hogy szerinte a regény, vagy a vers-e a jobb és indoklást is kérek. Amúgy (nem mintha bárkit is érdekelne) de én jobban szeretem a regényt, mert van benne mit megjegyezni, nincs cselekménye, és ezért sem köti le az embereket, egy hoszzú vers annyira.Tegnap befejeztem az Ősújországot, aminek a vége nagyon tetszett, de nem árulom el senkinek, hadd olvassanak csak végre a népek, úgyis az hiányzik a mából, hiszen már kitaláltak külön összefoglalót, kötelezőolvasmányokhoz, hog még annyit se kelljen olvasniuk az igénytelen embereknek, amennyi kötelező!
Erről ennyit és most következzen még egy idézet Szabó Lőrinctől, majd két gyerekkori emlék.

...Első
tudás: tudni, hogy gyengék,-második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.
(Szabó Lőrinc:Az idő kísértetei)

Pejoratív:Harmadikos, vagy negyedikes lehettem, mikor feladatot kaptunk az iskolában:keressük ki egy szó meghatározását az értelmező szótárban.Mikor kinyitottam, megakadt a szemem, egy szón: pejoratív.Megnéztem a meghatározást, de nem értettem.De a napokban megint feljött bennem a régi emlék, egyszerre 5-6 év múltán is emlékszem, hogy mi volt az első szó, amit láttam egy szótárban.Kélrdés, hogy miért írom ezt ide le?Mert rejtély, hogy miért pont ezt a szót, ami elég rossz dolgot fejez ki, miért erre esett a pillantásom és miért felejtettem el, s ha elfelejtettem, akkor miért jött föl most bennem?

Szabó Lőrinc: Hogy találtam rá, hogyan ismertem meg, hogy lett kedvelt költőm?Szabó Lőrinc neve is régi emlék.Mikor még jártam versmondó versenyekre, egyik osztálytársam mindig tőle mondott, verset, de nem, nem gyerek verset, egész komolyakat, de már akkor megtettszett nekem.S a régi érzés iránta újra feltámadt...