Believe me. It's not fiction, not only me making up things, not a never-been-true fairy-tale.

Whatever you think about your father, he loves you more than you would think. He are more proud of you then you would dare to imagine. No matter how many times did you think he let you down, no matter how many times did you feel that he was disappointed in you. Do you remember those times when you did something really-really bad? When you did things that you are still ashamed about? You remember how bad was it, when you had to face the fact that your dad knows how huge shame did you bring on the family? I'm sure, that you can. And I'm sure that your father forgot these things a long long time ago.

Oh, how many times did you think that your father wants to keep himself far from you. You couldn't think it any wronger. Maybe he seemed unjust to you so many times, that you think he doesn't care about you enough. I say again, you couldn't be wronger. Maybe you thought that he is not satisfied with you, you're just not enough to accomplish his expectations. Again you are wrong.

In fact your dad wants to get close to you, show his love and proudness to you more than you could imagine. He doesn't mean to be bad to you. If he did anything wrong in relation to you than it's not experssing all these thing well enough to your direction. And that's an honest mistake.

You can think that your father supposed to make the first moves. The only thing what you may not see is that he made those first moves. Maybe you didn't realize it because you didn't imagine these moves this way. But if that's the case, maybe you could help on it. You could also work for this relationship. If you think that your dad doesn't understand you, help him to do so. Believe me, he wants to be your friend.

Deep inside we all know, that our father wants good for us. Yet we tend to refuse him when he wants to reach us, because he is not doing it on - what we think is - the right way. But growing up means that we can see the good intention and love even behind what we see mistaken steps. Doing this with our father is one of the most mature things possible.

Higgy nekem. Ez nem fikció, nem csupán az én agyszüleményem, nem egy soha-sem-volt tündérmese.

Bármit gondolsz az apádról, jobban szeret, mint gondolnád. Büszkébb rád, mintsem el mernéd képzelni. Nem számít, hogy hányszor gondoltad azt, hogy cserben hagyott, nem számít hányszor érezted azt, hogy csalódást okoztál neki. Emlékszel arra az alkalmakra, amikor valami nagyon-nagyon rosszat csináltál? Mikor olyan dolgokat tettél, amiket még mindig szégyellsz? Emlékszel milyen rossz volt, mikor szembe kellett nézned a ténnyel, hogy milyen szégyent hoztál a családodra. Biztos vagyok benne, hogy emlékszel. És abban is biztos vagyok, hogy az apád már réges-régen elfelejtette.

Ó, hányszor gondoltad, hogy az apád távol akarja magát tartani tőled! Nem is tévedhettél volna nagyobbat. Talán oly sokszor tűnt igazságtalannak, hogy azt gondolod nem törődik veled eléggé. Megismétlem: ennél nagyobbat nem is tévedhetsz. Lehet, hogy azt gondoltad, hogy nem elégedett veled, hogy egyszerűen csak nem vagy elég, hogy teljesítsd az elvárásait. Ismét: tévedsz.

Valójában az apád szeretne közel kerülni hozzád, kimutatni a szeretetét, hogy mennyire büszke rád jobban mint el mernéd gondolni. Ha hibát követett el, hát az az volt, hogy mindezeket az érzéseket nem tudta kifejezni megfelelően. És ez egy őszinte tévedés.

Azt gondolod, hogy az apádnak kellene megtennie az első lépéseket. Az egyetlen amit talán nem látsz, hogy már megtette ezeket a lépéseket feléd. Elképzelhető, hogy ezt nem vetted észre mert nem így képzelted el ezeket a lépéseket. De, ha ez a helyzet, ezen tudsz segíteni. Te is tudsz tenni ezért a kapcsolatért. Ha úgy érzed nem ért meg, segíts. Hidd el, ő a barátod akar lenni.

Mélyen legbelül mind tudjuk, hogy az apánk jót akar nekünk. Mégis, hajlamosak vagyunk elutasítani a közeledését, mert úgy gondoljuk nem a -szerintünk- megfelelő módon közelít hozzánk. De felnőni azt is jelenti, hogy látjuk a jó szándékot, és a szeretetet még a szerintünk elhibázott lépések mögött is. Ezt megtenni az apánkkal az egyik legérettebb dolog a világon.

A legújabb legjobban utált szavam, jól lehet nem hallottam már egy ideje, a bagatellizálás. Ez a szó azt jelenti, hogy egy fontos dolgot igyekszünk kevésbé fontosnak beállítani, mint amilyen valójában. A bagatellizálás mint ilyen tehát egéyrtelműen rossz, és ezt nem is szeretném tagadni. Amivel problémám van, az az, hogy sokszor úgy veszem észre, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bagatellizálni csak valóban fontos dolgokat lehet. A nem fontos dolgokat nem lehet bagatellizálni, maxmimum felfújni, az pedig semmivel nem jobb mint lekicsinyelni, sőt én személyesen jobban irtózom a dolgok felfújásától. De ez egy személyes preferencia, amivel most nem foglalkoznék.

De azt gondolom, hogy ez egy valós probléma a kultúránkban, hogy egy dologról (tipikusan egy problémáról) elhisszük, hogy jelentős, és amennyiben esetleg úgy adódna, hogy egy ember arra hívná fel a figyelmet, hogy ez koránt sem annyira fontos, mint amennyire hisszük, bölcs tekintéllyel ugyanakkor agresszíven, egy "ne bagatellizálj" parancsszóval félresöpörjük ezt az ellenkező véleményt. Ez kár, mert a bölcsesség nem abban van, hogy képesek vagyunk nagynak látni a problémát, hanem abban, hogy hajlandóak vagyunk a helyén kezelni azt. ÉS a kettő közel nem egyenlő.

My newest most hated word is "belittleing", though I haven't heard it in a while. This word means that we try to make an important thing less important than it is. Belitteling as it is course a bad thing, and I don't want to deny it. My problem is that, as I see, we tend to forget that we can only belittle important things. You can not belittle not important things. What you can do with them is to act like it is a big deal, though it is not, and it is not any better then belittleing important things, in fact I want to avoid more badly making a big deal of something. But it is a personal matter, and I don't want to deal with it right now.

But I think, that it is a real problem in our culture, that we believe that a thing (tipically a problem) is significant, and if someone draws our attention to the fact that our problem is not as significant, as we think, we are ready to 'wisely' though agressively brush away this opposite opinion with a "don't belittle" command. It is a pity, because wisdom is not about seeing problems great enough, but to handle them on their right place. And these two are not equal.

Szeretném megmutatni, hogy mit érzek, mi folyik bennem, és egyúttal elrejteni. Nem akarom nyíltan leírni, hogy mit érzek. Mit gondolok. Vagy hogy hogyan akarok viselkedni. Hogyan szeretném, hogy működjön a világom.

Ugyanakkor azt akarom, hogy tudják, én mit látok és én mit érzek.

Akarom, hogy tudd, hogy mikor úgy teszek, ahogy ez mindenkitől elvárható, akkor is megvannak az egyéni és egyedi indokaim.

Akarom, hogy tudd, hogy a legegyedibb megszólalásom, mozdulatom, reakcióm is mindenki más reakciója.

Egyik pillanatban megnyílnék, a következőben minden vágyam, hogy egyedül legyek, és elfelejtsenek. Van személyválogatás, önzés, és aktuális lelkiállapot is a változók között. Szeretném, ha megértenének, miközben én magam sem értem magam. És tudod előbb fogjuk megérteni az univerzum lüktetését, mint az én lényemet.

- És a tiedet, meg az övét, az afrikai kisgyerekét, aki halálra ítélten születik meg, és mégsem különbözik tőlünk, hisz itt élnük mind A Siralomházban. -

Tudod, hogy nem érdekel senkit a meg nem értett. (Művész? - ugyanmár...) Hogy mindig az a népszerű, aki

kedves

előzékeny

udvarias

humoros

netmörődöm 

felszínes

konfliktuskerülő

kacagó 

- Akinek kacagása mögött egy hang mantrázza: Tudod mikor leszek/vagyok/voltam őszinte?- SOHA -

Én nem vagyok népszerű. Kacagok. Kirekesztem a világot, berekesztem magam. Aztán abbahagyom. Elnémulok.

- Némaságom mögött egy kérés fogalmazódik meg, nem erőszakosan, nem sértetten, nem türelmetlenül, nem zokogva, nem őrjöngve -

Hallgass meg!

Őszinte akarok lenni.

Ember vagyok mint te.

Ugyanolyan elesett és nyomorult.

Nem látod?

Te is ez vagy.

A te nevetésed sem őszinte.

Miért ne nevethetnénk és sírhatnánk őszintén ezután? 

Zavarodott tekintet és száraz kacaj. 

Azon gondolkozom, hogy mi legyen ezzel a bloggal. Úgy értem függetlenül attól, hogy folytatom vagy sem, mit kezdjek az eddig írt bejegyzésekkel? Egész eddig az volt az álláspontom, hogy én nem szégyellem azt aki voltam, főleg annak fényében, hogy kivé lettem mostanra, és ha majd még jobb ember leszek (reményeim szerint), akkor a 2012 decemberi énemet sem fogom szégyellni. Úgy fogtam fel egész eddig az összes bejegyzésemet, mint olyan emlékeket, amik segítenek abban, hogy észben tartsam, hogy mely tulajdonságaimat szeretném megőrizni, és melyeket szeretném megváltoztatni, vagy mik azok a hiányosságaim, amiken már túlléptem, és amelyeket egyáltalán nem kívánok vissza. Viszont kérdés az, hogy amiből megváltoztam, abból azért változtam meg, hogy azért még vissza-vissza tudjon rá nézni bizalmatlanul bárki? Mert arra kezdek rájönni, hogy ezeknek a dolgoknak van súlyuk is, amit nem biztos, cipelni szeretnék. Az, hogy bárki megnézheti, és megtudhatja, hogy milyen voltam tizenöt évesen, egészen addig nem probléma, amíg nem von le negatív következtetéseket a mindenkori Rubennel kapcsolatban. De azt hiszem nem sok ember van, aki mások jellemét múlt-jelen-jövő perspektívában tudja látni. Magáról még esetleg elhiszi az ember, hogy tud változni, de másokról, és főleg egy idegenről sokkal kevésbé. Nem véletlen, hogy a régi fotóinkat sem mutatjuk meg mindenkinek, sőt adott esetben leginkább senkinek.

Ezzel kapcsolatban merült fel bennem az is, hogy vajon hogyan kell helyesen kezelni az emlékeinket. Minden régi dolgot, aminek ma már nincs funkciója, egyszerűen ki kell dobni a szemetesbe, hogy a jelenre és a jövőre koncentrájlunk? Vagy jobb minél több dolgot átmenteni a múltból, hogy ne vesszenek el azok a dolgok, amikre vissza lehet nézni akár azért, hogy rádöbbenjünk, hogy mennyi jó dolog történt már velünk, akár azért, hogy arra döbbenjünk rá, hogy mennyi rossz dolog volt, amit magunk mögött hagytunk, és amik már elmúltak. Egy kicsit másképp fontos-e a múltat megőrizni, ahhoz, hogy a jelenünk és a jövőnk jobb legyen?

Azt hiszem ez még megér egy misét.

Nem érdekel a ballagás. Fásultan ülök a buszon, és mellettem Zs. szörnyülködik, hogy mi lesz, hogy lesz, nem tudja elképzelni az életet a Ballagók nélkül. Engem nem érdekel, egyáltalán nem izgat. Egyszerűen tudom, hogy ez nem lehet igaz, hogy szépen eljátszuk, hogy elballagtak, és utána hétfőn visszatér minden a rendes kerékvágásba. Tudom, és mégis nem így lesz. Nem lesz soha rendes kerékvágás. Persze nem is volt, de ez mindegy. Valahogy ezek a kitaposott utak mindig merőlegesek arra az ösvényre, amin én járok, és ezért csak belehupanok, majd kizökkenek belőle. Ugyebár, az élet rögös útja. Szóval a ballagás nem igazi, csak egy játék, aminek a végén majd mindenki azt monja, hogy "április bolondja" és majd vigyorognak hozzá és csináljuk tovább a hétköznapokat. Szép is lenne! * Mi lesz most? Ez az összes ballagás fő témája. És mi lesz? Semmi. De melyik? Nihil lesz? Nem, csak folyik tovább az élet - jó sebesen. A ballagás mindig azt jelenti számomra, hogy múlnak az évek, és egyszer én is ott leszek. És ijesztő, hogy most kézzelfogható közelségbe került. Emberek, jövőre mi szervezzük! Tudunk mi ilyen színvonalas ballagást teremteni? Nem. Minden silányabb lesz, vagy jobb az idővel. Üres lesz az iskola nélkülük. Jaj, de jó is lenne, ha üres volna. De nem lesz az, jön az új generáció, kicsik, akik egyre nagyobbakká tesznek minket, de akik egyre zsúfoltabbá teszik az iskolát. Van, akinek ez jó. Nekem, is bizonyos szempontból. Sokáig vártam, hogy ballagjanak már el, de a fránya élet mindig kibabrál az emberekkel, ahogy közeledik egy eltávolodás, összehoz mindenkit - mintha kezdenének emlékké válni már akkor. Olyannyira igaznak tartom ezt, hogy kételkedem benne, hogy az osztályfőnökük nem ballagott-e el valóságosan is? De felejteni ki akar, ki akar? Mindenki, és senki. Felejtsünk el mindent, és mégis tegyünk meg mindent azért, hogy ne röppenjenek el az emlékek. Az ember szíve szerint sajnálkozna, de fel kell állni, és tovább lépni. Még akkor is, ha számunkra bizonyos része ezeknek az embereknek meghalt. "Ha muerto". Ahogy mondom. A hétköznapi, közvetlen, a közeli ismerős része meghalt. És ha találkozunk is velük, miről fogunk beszélni? Nyilván nem fogunk tudni ugyanolyan közvetlenek lenni, hiszen a távolság nagy úr. Marad az időjárás. De ebbe sem lehet belenyugodni. A szomorú tényeket csak azért szabad megállapítani, hogy változtassunk rajtuk, tehát tovább tovább tovább. Lesz egy hely, ahol ezek a problémák nem lesznek. Várom.

update: Nem akart ilyen gyászos lenni, dehát: fura. Fura, és ne mondjátok, hogy nins igazam. A napi találkozást nem lehet pótolni. Gondoljatok csak például a múlt nyárra szerény személyemmel kapcsolatosan. Más volt, nem? Nem ugyanaz többé. Erről nem akarok több szót ejteni, mert nem lehet ilyen röviden és nem vagytok hajlandók sokat olvasni, meg nem publikus meg stb [blabla]

Az emberek esendőek. Mindenkinek van hibája, és azok a hibák azért vannak, hogy ha voltunk olyan bolondok, hogy más bakijaiból nem tanultunk, akkor legalább a sajátunkból okuljunk. Azt hiszem, hogy ezt senkinek nem kell szégyellnie, senkinek nem kell emiatt akármilyen tevékenységet is felfüggesztenie. És itt minden egyes emberre gondolok. Ha képes vagy arra, hogy a hiányosságaidat reálisan, nem eltúlozva felmérd, akkor már jó úton haladsz. Azonban azt is szeretném tudatni, hogy ha túl dramatizálod a hibáidat, az is ugyanolyan rossz, mintha nem vennéd észre őket. Az ilyen esetek felkarolására, valamint egymás támogatására hoztam létre a Defektes Önértékelésű Emberek Klubját, illetve a Kisebbségi Komplexussal Küzdő Emberekért Alapítványt. Ezen szervezetek tagjaiv kérem fel: sallyt, shine-t, Dávidot és magamat. A kör bővülni fog, amennyiben felfedezek még ilyen embereket.

Álmodtam egy szép világot. Egy idillikus környezetet. Nem, nem kellettek nekem külsőségek, nem vágytam édenre, sem kertre. Egyszerűen csak azt hittem, hogy az emberek tudnak teljesen jószándékúak, megértőek, jók, szelídek, kedvesek, alázatosak lenni. Azt hittem, hogy az embereknek van egy ilyen kis csoportja. És azt hittem, hogy én is beleillek majd egy ilyen világba. De naiv voltam. Gyerek voltam, nem is lehetett mást várni. De én vártam. Vártam a jót és hallgattam az embereket. Próbáltam hozzájuk szólni, de nem ment. Nem bírtam, mert éreztem az ellenszenvet. Vagy képzeltem. Egyremegy, mert azóta csak romlott. De lehet, hogy még mindig csak képzelem. Hallgattam az embereket. Hallottam különböző dolgokat, és nem tetszettek. Aki a szememben őket képviselt, azt védtem. Védtem magam ellen. Dúlt a harc. Te tehetsz róla, miért vagy ilyen mulya, róttam meg magamat gondolatban. És igen, lehet, hogy én tehetek róla, lehet, hogy ők is ellenségesnek tartanak. Gőgösnek. És vajon, ez tényleg nem gőg, vajon tényleg nem az én hibám? Vajon, vajon, vajon...? És vajon nem javulnak-e meg, nem felejtik-e el a zavaromat, vajon nem bocsájtják meg nekem. Sőt, nem is kérdés volt. Hittem. Igen, elhittem, hogy el fogjk felejteni. Hittem a tiszta lapban... De nem kaptam... sőt...
Mindezzel együtt. Biztos, hogy az a kis világ defektes? Nem én vagyok hibás? Nem én vagyoktalán az, aki néha annyira kételkedik, hogy még azt, aki őszintén közeledne, azt is elutasítja? De miért tenném ezt? Mert félek, hogy nem igazi amit mutat magából. Előítéletes vagyok. Nem hibás senki, vagy "Az ember mindenképpen hibás egy kicsit", de " Örökké a világ sem áll/ De amíg áll és amig él/ ront, vagy javít, nem henyél.

Körülbelül mintegy 78 perc múlva pontosan is betöltöm a tizenhatot. Tudom, hogy nem nagy szó, mert hát rengeteg olyan ügyes ember van, aki képes volt arra, hogy hamarabb szülessen nálam (merthát nagyon más érdemük nem lehet, és ez sem az övék. Amit elértek, azt tisztelem, de az is azért volt, mert volt rá idejük és ezért tehették meg. Az már neccesebb, ha egy ugyanennyi idős ember akarja felsőbbrendűnek hinni magát, mert akkor az majd gyorsan felfuvalkodik, és akkor könnyen beérem. :) ). Nem akarok filozofálni, és semmiféle okoskodáshoz nincs kedvem (jókor határozom el. Akik esetleg nem értik, sürgősen kezdjék el előről olvasni amit írtam, ha pedig 3-4szeri elolvasásra sem értik, akkor sürgősen igényeljenek nyelvtan és/vagy irodalomtanáruktól egy egyest szövegértés címén.

Szóval boldog szülinapot nekem, a virágokat az öltözőbe kérem, illetve mint már egyesek láthatták karácsonyig lehet dobálni ajándékokkal tizenhatodik születésnapom alkalmából- jó sűrűn. :D

ui.: még mielőtt valaki lenne olyan kedves, és komolyan venne, üzenem neki, hogy ne tegye

Rengeteg blogon játam ma, azt hiszem elmondhatom. Voltak gagyik és még gagyibbak, de voltak értelmesek is közöttük. Nem ajánlok senkit, viszont valamelyest megnyugodtam, hogy nem olyan rosszak az arányok, mint hittem.

Most valami elmélkedés következik... bocsánat, következne, mert elfelejtettem. Gyűjtsetek légyszíves olyan dolgokat, amiknél nem elég, ha tudnál valamilyen lenni, de nem teszed (mint ahogy például régebben írtam, hogy az a komoly, aki  az esetek döntő többségében "vállalja" is a komolyságot, és nem az a fő ismertetőjegye, hogy folyamatosan egy közösség bohócát alakítja.) És ne feledjétek a szavazást, a bejegyzésekről, ami április végéig érvényes és aminek fogok csinálni aznap egy külön posztot. (ha el nem felejtem a nagy eszemmel.)

Készül az új dizájn és próbálok valami értelmeset összehozni írás terén is. Csábított például az a gondolat, hogy a saját írás helyett közre adjak Aesopust, de az tsak ónyelven fellelhető az internet, eddigi ismereteim szerint. Tehát ezek szerint, nekem kell összeütnöm valami emézthető dolgot a mélyen tisztelt társaság számára. Elsősorban azonban elballagok aludni, és majd folytatom.

Illetve inkább most még, mikor már ugyan nem biztos, hogy érthető is lesz amit írok, de legalább nem felejtem el a tárgyat, mint számtalanszor már. Először is elöljáróban annyit szeretnék megjegyezni, hogy ha egy beszélgetés közben az adott szituációban sokat gondolkodik, akkor az nem feltételez mögötte a szokásosnál több rutint és tapasztalatot, vagy azt, hogy ismeri azokat az embereket, sőt épphogy tapasztalatlanságot árul el. Nos ezen tények ismeretében hozzá is kezdenék ahhoz, amit leakartam vetni a monitorra, tehát hogy igaz-e azon megállapítás, miszerint én mindent komolyan veszek, ami nem jó. Lehet valami igaz a dologban, mert egy rossz időszakomban már megpróbáltam felelőtlenül és felszínesen beszélni az emberekkel, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem megfelelő a testalkatomhoz, mert amit mondta, azt komolyan vették tőlem és rájöttem arra is, hogy azt sokkal könnyebben elnézik, hogy mindent komolyan veszek, mint azt, hogy felelőtlenül beszélek és nem veszem figyelembe azt, hogy mit mondanak az emberek. Egy más oldalból nézve én, meglehetősen sokszor azért hajlamos vagyok, azt hinni, hogy nem komolyan beszélnek, de ilyenkor mindig kiderül végül, hogy teljesen komolyan beszéltek, és mint az alap állítás mutatja, fordítva is gyakran választok rosszul. ÉS a felnőttek amúgy is jobban szeretik a komoly fiatalembereket. És én ha felelőtlenül beszélek is mindig pörögnek a gondolatok az agyamban és eme közlendő tudatában és emiatt írtam meg a bevezetőt...

Minek írok én ide? Szórakozik rajta valaki, vagy magamnak. lehet, hogy meguntam ezt az egészet, elvégre is, minek írni arról, amit mások is leírnak és ami ott se érdekel semmit. Talán könyvet akarok belőle kiadni, vagy a gondolatokat akarom nyomon követni? Nem lehet egyik sem, hiszen utálom vissza olvasni saját irományaimat. Talán ha gondolatokat generálna, vagy valami, de hát ha nem akkor sincs baj végülis, csak nem az volt a célo, hogy egy bizonyos körnek írjak, hanem az, hogy aki olvassa, az értse és valamit gondolkodjon rajta. Azt akarom, hogy az emberek ne csak nézzernek, hanem gondolkodjanak rajta, hogy vajon amit írok az igaz, vagy tévúton járok. De legtöbben elolvassák, és elfogadják az érveimet és el is fogadnák, ha sántítanának is, és akár be bizonyíthatnám, hogy 1+1=1...

Egyébiránt akartam írni ma is könyv ajánlót, de elfelejtettem, hogy azt a könyvet, amit ajánlani szerette volna, még nem olvastam végig. Holnaptól amúgy mintegy 2 hétig nem leszek valószínűleg. Most kezdtem el a bepakolást :D. Azon gondolkoztam amúgy a Tiszat tó mellett, hogy miért kell szép irodalmi stílusban írnunk.Lehet, hogy ebben az egben a ponyvaíróknak van igazuk. Mert nem de nem Jókai is használt olyan kifejezéseket, amik bevallottan extravagáns és hozott szavak voltak, pedig ha valakinek, hát neki nagy szókincse volt. És különben is egy regény például akkor hiteles, ha hétköznapi nyelven íródik, különben csak egy mesterkélt mű alkotás lesz aminek meg mi értelme, hisz az emberek nem élvezik, nem fedeznek fel benne a való élettel való hasonlatosságokat, a jövő korának pedig nem nyújtunk igaz képet, ami számukra is ki fog derülni és csak le fognak benünkt írni... Egyébként: Mikor szoktatok lefeküdni????

Megvolt a Jeruzsálem verseny első fordulója. És... tovább jutottam. hát mit mondjak, nem voltak valami hő de nehéz kérdések. A 25-ből volt 5 ige felismerés, pár történelmi, meg ilyenek. És holnap lesz a 2. forduló, ami valószínüleg nehezebb lesz, de ma du és este is készültem rá, szóval menni fog és bejutok a döntőbe (ez legyen(és lesz) is a legkevesebb).

Miközben írtam ezt a bizonyos versenyt, illetve utána, az ötlött eszembe, hogy igazából a tudás mellett nagyon fontos az is, hogy gondolkodjon az ember, mert ha tud valamit, az ember, akkor abból, ha végig gondolja, akkor valamennyire következik a többi is. Teszem azt, például, egy nagyon egyszerű példa: az osztályomból arra kérdésre, hogy 4 város (tel-aviv, názáret, netanya, betlehem) közül melyik van Jeruzsálemtől délre gy csomóan azt írták, hogy názáret, pedig csak egy incifincit kellett volna ahhoz gondolkozni, hogy rájöjjenek, názáret a galileai tó mellett van, ami jeruzsálemtől északra van(mert azt tudták, legalábbis ahogy mondtam nekik, mind ütötték a fejüket, hogy jaaa tényleg).

Valaki azt mondta, hogy a Jeruzsálemi emlékek gyorsan megszürkülnek, nem élnek olyan elevenen az ember emlékezetében. Hogy miét van ez arra ma jöttem rá. És ímé a megoldás: van a 137 zsoltár, amiben benne van, hogy ha elfeledkezem rólad Jeruzsálem... Nos mivel az ördög tudja, hogy mi ilyeneket mondunk, hogy akkor nylevünk tapadjon az ínyünkhöz, stb. ezért direkt azért is azon van, hogy elfelejtesse velünk...

Tegnap nem írtam, mert egész nap nem voltam otthon.Reggel iskola, este ifi, azután 2 órás buszút.Nem volt túl kellemes, de megérte(aki hallja adja át és igen ez célzás).Aztán mikor sétáltunk haza a sötétben, az nagyon szép volt, világított a hold, éreztem a virágzó fák illatát... Szóval igazán szép volt az a kis éjjeli séta, csak az a baj, hogy nem lehet illetve én nem tudom méltóan leírni.Mostmár kezd lótszani a blogomon, hogy milyenre is akartam igazából megcsinálni.Kettőt találhattok, hogy mi a kedvenc országom(mivel kettő van:D)Tegnap befejeztem a Romeo és Júliát és azon elmálkedtem, hogy azért a könyv tartamának nagyon nem tesz jót, hogy ha túlságosan ismert, hiszen akkor már semmi izgalom nincs benne, hogy mi fog történni, mert amúgy szerintem jó a befejezése, abból a szempontból, hogy izgalmas, lenne, ha nem tudná már az egész földkerekség, hogy hogyan végződik.Én a végén a legjobban a Boldizsárra haragudtam, mert ő vitte a rosszhírt, ami nem volt igaz, és végül is ő ölte meg Romeo-t, hiszen ha nem siet annyira, akkor minden jóra fordult volna...Mindegy ezen kár filózni, hiszen mindennek Shakespeare az oka.