Néha el akarunk érni valamit. Nagyon. Aztán amit akartunk egyszer csak meglesz. Aminek nekifeszültünk, amit minden erőnkkel arrébb akartunk tolni, egyszercsak elmozdul. Aztán ott állunk, és nézzük, amit elértünk, amit akartunk, és amiért vért izzadtunk. Nézzük, és elbizonytalanodunk, hogy kellett-e nekünk, amiért küzdöttünk. Annyi mindenre igaz ez, merthogy nap mint nap kitalálunk valamit, amit szeretnénk elérni, nap mint nap elindulunk különböző utakon. Persze elméletileg megvizsgálhatjuk a próbálkozás közben, vagy még mielőtt elkezdenénk megvalósítani az álmunkat, hogy valóban ez lesz-e az, ami betölti a szükségünket, de ezt a legritkább esetben tesszük csak meg, hiszen ekkor még nem tudjuk, hogy el is bizonytalanodhatunk útközben.

Érdekes ez nem? Mikor akarunk valamit, akkor sokszor annyira akarjuk, és annyira hisszük, hogy jót akarunk, és ennek a jó célnak az érdekében jól is cselekszünk, hogy egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mások mit is gondolnak. Ilyenkor annyira fontos számunkra, hogy a saját életünket éljük, amibe nem szólhat bele senki. Aztán mikor éppen nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk, akár a külvilágban, akár saját magunkban; és elvesztjük a kontrollt, akkor persze milyen jól jön egy segítő kéz. Mikor elveszünk, akkor mennyire hiányzik, hogy valaki aki átlátja a helyzetet és tudja mit kell tenni jöjjön és minden ítélkezés, kioktatás nélkül fogja meg a kezünket, és mutassa meg a helyes utat.

Tulajdonképpen erre vágyunk, amikor a boldoguláshoz szükséges "tuti recepteket" kergetjük. Self-made man-ek akarunk lenni, de mindig a biztos módszereket kergetjük, amiket aztán újra a saját kényünk-kedvünk alakítgatunk; aztán mikor emiatt nem működik az olyannyira biztosnak hitt módszer, akkor fogjuk magunkat és újakat keresünk. Birkózunk a saját szabad akaratunkkal. Egyszerre legnagyobb ajándékunk és a legnagyobb átkunk a szabad akarat. Szabad akaratból követjük el a legnagyobb bűnöket, és hibákat; és a szabad akaratot tekintjük a legcsodálatosabb adománynak, ami az embert azzá a nagyszerű lénnyé teszi, ami. Amikor éppen van szabad akaratunk, akkor általában rosszul használjuk, amikor pedig nincs, akkor biztosak vagyunk abban, hogy mi az a jó, amit tenni kellene és amit meg is tennénk, ha, lenne rá lehetőségünk.

És vannak a jobb pillanataink. Amikor olyan dolgokat teszünk szabad akaratból, amik talán nem is mi vagyunk, hanem valami felsőbb jónak a megnyilatkozása. Amiket nyilvánvalóan szabad akaratunkból cselekszünk, de mégis tudjuk, hogy mi magunktól nem vagyunk ilyen jók. Amikor egy picit túllépünk azon, hogy "én" és "nekem" és valami nemeset teszünk. Nem az elismerésért, hanem mondjuk titokban. Érdekek és játszmák nélkül. Ilyenkor látszik meg igazán, hogy nem kétlábon járó, egyeneshátú majmok vagyunk, hanem emberek; valami szebbnek és jobbnak a lenyomata itt a Földön.

Azt hiszem mindenki ismeri azt az érzést, amikor elismerést kap, és úgy gondolja, hogy nem érdemli meg, ez csak véletlenül lett ilyen jó, már ha egyáltalán jó lett, és nem elfogultak az emberek. (Jó, tudom, tudom, nem szabad általánosítani, de akkor is. Ha nincs igazam, akkor az a minimum, hogy megeszem a nem létező kalapomat, de legalábbis elkönyvelem magam egy szerény és jó embernek, akinek ilyen remek fogyatékossága van.) Ilyenkor úgy gondolkodunk, legalábbis én, hogy nem baj, ha már itt a lehetőség, hogy kibontakozzunk, ám élünk a lehetőséggel, de egyszer majd úgyis csalódnak bennünk, kiderül az "igazság", hogy nem is vagyuk olyan jók, mint amilyennek látnak bennünket. És valahogy mégis sikerül, és nem a belső embernek lesz igaza. Valahogy mindig kiderül, hogy nem volt oka a pesszimizmusnak. De ezért jó ez az érzés, mert úgy emel fel embereket, hogy azok ne bízzák el magukat, és munkálja bennük a kitartást. Akiben megvan ez az érzés (bennem lehet, hogy már nincs meg) annak nem képtelenség az a gondolat, hogy "aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok". Szerintem ez az érzés, vagy mechanika a lelkiismeret kistestvére. :)

Ezt egy blogon találtam. A hozzávaló szöveg pedig a következő:

"Az-az érdekes benne, hogy merre forog. Ha az óramutató járásával megfelelően (jobbra), akkor éppen a jobb agyféltekéd működik dominánsabban; ha fordítva, akkor a bal.Ha például balra, akkor annak az lehet az oka, hogy éppen olvastál vagy számoltál, vagy egyéb racionális dologgal foglalkoztál. Ellenkező esetben valami emocionális tevékenység határozhatja meg a forgás irányát. Ha képes vagy ekképpen tudatosan befolyásolni a keringést, akkor az… klafa! Mivel nagyjából egyensúlyban működik a két agyféltekéd, mondhatni együttműködnek egymással. Ez pedig jól hangzik – vagyis klafa!Az emberek nagyobb hányadának a racionális oldala a meghatározóbb, ennek előidézője többek között az, hogy a mai társadalom az ehhez az oldalhoz tartozó tevékenységeket tartja érdemibbnek, preferálja jobban. Számolni, betűket rajzolni minden oskola korán megtanít, de művészetekkel, érzelmekkel nemigen foglalatoskodnak, ahogy a későbbiekben is ez az általános tendencia. Persze nem is véletlenül, mivel egyértelmű az is, hogy a bal oldalé a profitáló, célirányos karrierépítés.Na, én csinálhatok akármit, nekem szinte mindig jobbra forog! Olvastam ezekről a „jobbosokról” egy-két meglepő dolgot. Például, hogy nem érzékelik annyira az időt. Így például, szinte sosem érkeznek korábban, ahogy a „balosok” tennék ezt szigorú odafigyeléssel. (Hát most nem az, hogy mindig kések… de azért eléggé reszketegen állanék most bizonyos olvasói reakciók nyílzáporában.) Továbbá, hogy a „balos” a hűség és az erkölcs, míg a „jobbos”, inkább az érzékek bűvölete. (Hát most nem az, hogy… de azért kimondottan földbe ásnám magam, vagy bunker, vagy valami.)

Mindebből világos lehet, amit már az elején is említettem - a baloldal korunk bajnoka! A törtető, számító, hűvös, pörgő, anyag és anyagiak megszállottja."

Érdekes, nekem sikerül mindig átváltani, bár félek, hogy nem sokáig marad meg ez a képességem. Vagy az okosság olyan dolog, amit mindig instabilnak gondol az ember?  Ja, egyébként pedig akkor milyenek az én tulajdonságaim?

Miért ilyen vészterhes ez a tavasz? Miért kell minden rossznak beteljesednie, aminek lehet nagyjából? Ma is csalódtam. Emberekben. Olyan emberekben, hogy nem is akármilyenben. Eddig is lehetett volna sejteni, egy pár oldalról a dolog bekövetkeztét, de én bíztam ezekben az emberekben. Hát nem köszönik szépen...

Majd ez is lesz valahogy. Ha nagyon nem akarom túl élni, akkor mindenféleképpen beszélek az illetővel. Sürgősen. Ahogy s mondaná, lenne egy pár millió kérdésem. A baj, hogy olyanok a kérdések, hogy nagyon okosnak kéne lenni ahhoz, hogy ne tűnjek követelőzőnek, és felelősségre vonónak és mégis megkérdezzem. Nagyon izgulok. Már ezelőtt is izgultam, ha vele kellett beszélnem, hát még most. Nem baj, okos leszek, okosan fogok viselkedni, és megkapom a válaszokat a kérdésekre. És nem futamodok meg.

ui.: És senkinek semmit nem magyarázok meg privátban. Csak. És egy halom bejegyzést privátolok...

A tegnapi kísérletem sem sikerült túl fényesen, de próbálkozik az ember fia, hátha, bár azt hiszem ezek után akár meg is fogadhatom, hogy nem próbálkozok este virágot fényképezni...

Amint meg ígértem az idézetek jönek és íme:

az idő megváltozott: a nap egy alacsonyan szálló, cafatos felhő mögé bújt, s nyugat felől a láthatárt világosszürke, sűrű felleg vonta be. Valahol messze, a földekre, erdőkre már szapora eső permetezett ferde cseppekben: a felleg felől nedves, esőszagú levegő áramlott. A felleget néha-néha villámok hasították, és a vonat dübörgésébe egyre gyakrabban vegyült az égzengés robaja. A felleg egyre közeledett, a szélkergette ferde esőcseppek már a vasúti kocsi nyitott peronját és Nyehljudov felöltőjét pettyezték. Átment a másik oldalra, mélyen beszívta a régóta esőre áhítozó föld nedves frisseségét, gabonaillatát, elnézte a mellette elsuhanó gyümölcsösöket, erdőket, sárguló rozsföldeket, a még zöldellő zabvetést és a sötétzöld, virágzó burgonyaföldek fekete barázdáit. Minden kifényesedett, mintha belakkozták volna: a zöld zöldebb lett, a sárga sárgább, a fekete feketébb. (Tolsztoj: Feltámadás részlet)

Ma sajnos ennél sokkal csúnyább volt az idő, de én csak az ilyen nyárizápor-szerű esőzéseket szeretem és ezt a latyakos  őszies, özönvíz jellegű esőt pedig egyenesen ki nem állhatom...Nem találom a másik idézetet, úgyhogy nagy vonalakban elmondom a lényegét:

Az emberek jellembeli tulajdonságát az határozza meg, hogy hogy viselkednek az esetek döntő többségében, tehát gyakorlatilag nem lehet azt mondani, hogy egy ember okos, hanem csak azt, hogy többször viselkedik, illetve többször okos, mint buta, és az emberek, mindig többször okosak, mint buták, de nincs olyan ember aki soha nem viselkedne bután.

Ez talán kicsit elfogadhtóbban van leírva ott,és nem zt akarta kihozni blőle a szerző, hogy az ember egy jellemtelen élőlény. Én az ott leírtakkal tökéletesen egyetértek, miután a sajtá jellememet nem tudtam még felétrképezni, hiszen mikor felvetődik, hogy pl. én maximalista vagyok-e akkor mindig találok olyan példát ami az éppen aktuális állításomat cáfolja és ez eddig mindig így volt...Holnap FRANCIA SZAKKÖR!!! úgyhogy mindenkinek A Dieu

Kedves olvasók blablabla.

Szóval ma beakartam illeszteni egy hazafias Vörösmarty idézetet, de a mozilla bénázik (hát még az explorer) szóval majd holnap is ráérek ezen idegeskedni. Még mindig nem értem a Feltámadás végére(grrr) úgyhogy ezt leírom és megyek olvasni. Ma megint egy olyan dolgot akarok megosztani amire magam jöttem rá, csak már régebben. -Azért erről írok, mert más nem jutott eszembe, amiről ma gondolkoztam.- Arra jöttem rá tehát, hogy az embereknek nem szabad a NAGYON ismétlem NAGYON NAGYON jótulajdonságaikat (pl: ami zavarba hozza az illetőt, mert nagyon örül neki, hogy végre ezt is észrevették) a szemükbe mondani, mert vagy elszállnak maguktól, vagy hízelgésnek tekintik (Ezt magamra vonatkoztatva is mondom, még az is lehet, hogy ez csak nálam van így), de rosszat sem szabad mondani a másikról. Szerintem elég világos, hogy miért is nem... Most megígérem a nem létező olvasóimat tanúul hívva, hogy megpróbálok mindenkivel ehhez mérten viselkedni (sajnos ez a jó véleményre vonatkozó megjegyzéseknél nem lesz nehéz) Figyelem!!! azt egy szóval sem mondom, hogy nem szabad jót mondani az emberkről!!! Én az olyanokra gondoltam ami, esetleg elbizakodottá tesz ami egyénfüggő, lehet, hogy van olyan ember akinek ha tízszer elmondod, hogy te egy zseni vagy(persze nem ironikusan) akkor is azt mondja hogy ő buta... Ezeket az embereket hívjuk bölcseknek; talán. De lehet, hogy csak megáltalkodott makacs a nevük.

Más: Ma az osztállyal és a 9A. val, valamint PT tanár úrral körbe látogattuk a március 15.-ei helyszíneket így elmaradt az utolsó 3 óránk. Nekem speciel tetszett a körút és a Nemzeti Múzeumnál is voltunk, (nem ez a nagy szám) és pont akkor volt az állami megemlékezés előadásának a főpróbája. Miután pedig a programnak vége volt, visszamentem, és még egy félórát néztem az előadást így már tudom a fél ünnepi programot...

Nos, a holnapi viszontlátásra._

ui: senki ne próbálja behajtani a változásokat, mert én tudom, hogyha akarom akkor nem azért fogom megcsinálni, mert x és y úgy szeretné...

uui.:ha valaki nem szeretné, hogy vele szemben változzak ezen a téren, csak szóljon...

végül: Én személy szerint fogok másokra jót mondani, én szerintem csak a legrosszabb eseteket mondtam el, és ezzel az irománnyal csak a veszélyforrásokról akartam írni(vagy ilyesmi, tehát csak szélsőségekről van szó, bár így értelmét vesztette az írás, de meghagyom hogy ebből is okuljak.)