Szeretném megmutatni, hogy mit érzek, mi folyik bennem, és egyúttal elrejteni. Nem akarom nyíltan leírni, hogy mit érzek. Mit gondolok. Vagy hogy hogyan akarok viselkedni. Hogyan szeretném, hogy működjön a világom.

Ugyanakkor azt akarom, hogy tudják, én mit látok és én mit érzek.

Akarom, hogy tudd, hogy mikor úgy teszek, ahogy ez mindenkitől elvárható, akkor is megvannak az egyéni és egyedi indokaim.

Akarom, hogy tudd, hogy a legegyedibb megszólalásom, mozdulatom, reakcióm is mindenki más reakciója.

Egyik pillanatban megnyílnék, a következőben minden vágyam, hogy egyedül legyek, és elfelejtsenek. Van személyválogatás, önzés, és aktuális lelkiállapot is a változók között. Szeretném, ha megértenének, miközben én magam sem értem magam. És tudod előbb fogjuk megérteni az univerzum lüktetését, mint az én lényemet.

- És a tiedet, meg az övét, az afrikai kisgyerekét, aki halálra ítélten születik meg, és mégsem különbözik tőlünk, hisz itt élnük mind A Siralomházban. -

Tudod, hogy nem érdekel senkit a meg nem értett. (Művész? - ugyanmár...) Hogy mindig az a népszerű, aki

kedves

előzékeny

udvarias

humoros

netmörődöm 

felszínes

konfliktuskerülő

kacagó 

- Akinek kacagása mögött egy hang mantrázza: Tudod mikor leszek/vagyok/voltam őszinte?- SOHA -

Én nem vagyok népszerű. Kacagok. Kirekesztem a világot, berekesztem magam. Aztán abbahagyom. Elnémulok.

- Némaságom mögött egy kérés fogalmazódik meg, nem erőszakosan, nem sértetten, nem türelmetlenül, nem zokogva, nem őrjöngve -

Hallgass meg!

Őszinte akarok lenni.

Ember vagyok mint te.

Ugyanolyan elesett és nyomorult.

Nem látod?

Te is ez vagy.

A te nevetésed sem őszinte.

Miért ne nevethetnénk és sírhatnánk őszintén ezután? 

Zavarodott tekintet és száraz kacaj. 

A földet vastagon borította a hó. Miután az idő elkezdett felmelegedni, az olvadó hó pocsolyákat és sarat hagyott maga után. Időbe telt, de a megmaradt vizet is felszárította a tavaszi szél simogatása, a nevető napsütés és az idő.

Szívemet...

...,...könnyeket és sebeket...

...,...fájdalmat...szeretet...,...boldogság és az idő.

/Mikor ezt a sort énekeltem (ez erős eufemizmus), vagy hallgattam, és arra gondoltam, hogy milyen posztot fgook hozzá írni, mindig azt gondoltam, hogy ezzel a sorral kapcsolatban csak valami negatívról lehet szó. Hát nem/

Volt egyszer egy botom. Mint minden botnak, ennek is két vége volt. Mindkét végén volt egy-egy csodálatos faragás. Viszont egyik sem volt önmagában teljes. Mindkettőből pont azok a részletek, motívumok hiáőnyoztak, ami a másik oldalon megvolt. Ne értsétek félre, nem voltak külön-külön sem rondák, csak hiányosak, és bármennyire is egy boton foglaltak helyet, az esztétikai élmény teljességéhez egymás mellett kellett volna látni őket.

Elhatároztam hát, hogy mindent megteszek, hogy ha csak egyszer is az életben, de egymás mellett láthassam a két művet. Fogtam a bot végét és el kezdtem közelíteni egymáshoz a bot két végét. Ahogy egyre jobban kezdett összeállni a kép, egyre nehezebben közeledett a bot önmagához. Az egyre nagyobb feszültség hatására reccsent egyet a bot. Aztán még egyet. Én rendületlenül hajlítottam, egyre lassabban ment, és egyre erősebben kellett feszítenem. Az idő elviselhetetlenül lelassult, szinte megállt. Miliméterről miliméterre közdöttem, míg.

Egy hatalmas, végleges erejű reccsenést hallottam, aztán síri csend. Megkönnyebbült, új illatokkal teli síri csend vett körül. És összeállt a kép. 

Néha el akarunk érni valamit. Nagyon. Aztán amit akartunk egyszer csak meglesz. Aminek nekifeszültünk, amit minden erőnkkel arrébb akartunk tolni, egyszercsak elmozdul. Aztán ott állunk, és nézzük, amit elértünk, amit akartunk, és amiért vért izzadtunk. Nézzük, és elbizonytalanodunk, hogy kellett-e nekünk, amiért küzdöttünk. Annyi mindenre igaz ez, merthogy nap mint nap kitalálunk valamit, amit szeretnénk elérni, nap mint nap elindulunk különböző utakon. Persze elméletileg megvizsgálhatjuk a próbálkozás közben, vagy még mielőtt elkezdenénk megvalósítani az álmunkat, hogy valóban ez lesz-e az, ami betölti a szükségünket, de ezt a legritkább esetben tesszük csak meg, hiszen ekkor még nem tudjuk, hogy el is bizonytalanodhatunk útközben.

Érdekes ez nem? Mikor akarunk valamit, akkor sokszor annyira akarjuk, és annyira hisszük, hogy jót akarunk, és ennek a jó célnak az érdekében jól is cselekszünk, hogy egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mások mit is gondolnak. Ilyenkor annyira fontos számunkra, hogy a saját életünket éljük, amibe nem szólhat bele senki. Aztán mikor éppen nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk, akár a külvilágban, akár saját magunkban; és elvesztjük a kontrollt, akkor persze milyen jól jön egy segítő kéz. Mikor elveszünk, akkor mennyire hiányzik, hogy valaki aki átlátja a helyzetet és tudja mit kell tenni jöjjön és minden ítélkezés, kioktatás nélkül fogja meg a kezünket, és mutassa meg a helyes utat.

Tulajdonképpen erre vágyunk, amikor a boldoguláshoz szükséges "tuti recepteket" kergetjük. Self-made man-ek akarunk lenni, de mindig a biztos módszereket kergetjük, amiket aztán újra a saját kényünk-kedvünk alakítgatunk; aztán mikor emiatt nem működik az olyannyira biztosnak hitt módszer, akkor fogjuk magunkat és újakat keresünk. Birkózunk a saját szabad akaratunkkal. Egyszerre legnagyobb ajándékunk és a legnagyobb átkunk a szabad akarat. Szabad akaratból követjük el a legnagyobb bűnöket, és hibákat; és a szabad akaratot tekintjük a legcsodálatosabb adománynak, ami az embert azzá a nagyszerű lénnyé teszi, ami. Amikor éppen van szabad akaratunk, akkor általában rosszul használjuk, amikor pedig nincs, akkor biztosak vagyunk abban, hogy mi az a jó, amit tenni kellene és amit meg is tennénk, ha, lenne rá lehetőségünk.

És vannak a jobb pillanataink. Amikor olyan dolgokat teszünk szabad akaratból, amik talán nem is mi vagyunk, hanem valami felsőbb jónak a megnyilatkozása. Amiket nyilvánvalóan szabad akaratunkból cselekszünk, de mégis tudjuk, hogy mi magunktól nem vagyunk ilyen jók. Amikor egy picit túllépünk azon, hogy "én" és "nekem" és valami nemeset teszünk. Nem az elismerésért, hanem mondjuk titokban. Érdekek és játszmák nélkül. Ilyenkor látszik meg igazán, hogy nem kétlábon járó, egyeneshátú majmok vagyunk, hanem emberek; valami szebbnek és jobbnak a lenyomata itt a Földön.

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki tudta, hogy nem vihet magával minden emléket a múltból. Tudta, hogy amit egyszer már megélt, soha nem fogja tudni teljesen visszaidézni., és ha valami igazán fontos történt vele, soha nem fogja tudni teljesen elfelejteni. Úgy tartotta, a múltat egyszerre kell tudni megölni és életben tartani. Tudta, hogy nem örizhet meg mindent, ami jó, és nem szabad minden olyan emléket kitörölnie, ami rossz. Időnként félt, hogy fontos dolgokat felejt el, és aggódott, hogy lényegtelen dolgokat őrizget az emélkei között.

Úgy döntött, hogy szüksége van emlékekre a múltból, ugyanakkor nem engedheti meg, hogy azok betöltsék az életét, hisz az élettel együtt kell haladni. Ezért egy fiókot nyitott, amiben a legtanulságosabb, és legszebb emlékeit őrizte. Egy fióknyi emlék és kötődés. Ennél sem több, sem kevesebb nem kellett neki. Tisztában volt vele, hogy van olyan kapcsolat, amely nem szól örökre, van olyan emlék, amit el kell felejtenie, van olyan sérülés, amin túl kell lépnie, de van olyan hiba, amire mindig emlékeznie kell.

És volt, hogy nem jó dolgot őrzött meg. Hisz az ember hibázik. De ha rádöbbent, hogy rossz dolgot őrzött meg, még mindig meg volt a lehetősége annak, hogy kidobja azokat. A legrosszabb az volt, amikor arra döbbent rá, hogy értékes dolgokat hagyott elveszni, és ettől a félelemtől különösen nehéz volt megszabadulnia. 

Hogy mi lett a további sorsa nem tudom. Talán túl türelmetlen volt, és egyre kevesebb dolgot hagyott meg a fiókban, talán egy idő után attól való félelmében, hogy fontos dolgokat feled el úgy gondolta, hogy egy fiók mégsem elég ahhoz, hogy teljes életet éljen. Lehet, hogy felfogta, hogy nem az emlékek teszik az embert boldoggá, és egy ember sem spórolhatja meg a rossz döntéseket semmilyen téren. Nem tudom, hogy mindent feledni vágyó ember lett-e, vagy régiséggyűjtővé vált-e.

Nem tudom, mert ez az ember én vagyok. És te vagy, és a szomszéd néni, és a hetvenőt éve halott József Attila, és a miniszterelnök, és az idős bácsi, aki a buszon mindennek lehordott, mert meglökted. Mindenkinek felednie kell, és mindenkinek őriznie kell emlékeket, hogy ember maradjon, és éljen. 

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki minden emlékét meg akarta őrizni. Azt akarta, hogy egy pillanat se legyen az életéből, ami nyom nélkül múlik el. Azt akarta, hogy minden tapasztalat, minden jó és rossz ami vele történt, örökre maradjon az övé. Azt akarta, hogy a kapcsolatai egy életre szóljanak. Úgy gondolta, a legjobb az, ha rajta nem múlik semmi, mindent megtesz azért, hogy a múlt segítségével, tulajdonképpen a múltból egy tökéletes világot állítson elő. Hiszen így, ha dönteni kellett, minden lehetséges adat a rendelkezésére állt, hogy a tőle várható leghelyesebb döntést hozza. Mindent mérlegelt és gondosan megvizsgált, mielőtt döntött volna. Úgy érezte, nem esik nehezére hűségesnek lennie, hiszen amit választott, az mindig a lehető legjobb volt, amikor pedig nem, akkor is a saját hasznára fordíthatta azzal, hogy megőrizte, és legközelebb tanulságként tekintett rá. Mivel állandóan kéznél voltak az emlékei, úgy tűnt a leghasznosabb, ha régiségkereskedést nyit. Egy olyan helyet, ahol az emlékek tulajdonképpen nem eladók, de bárki megfoghatja, megnézheti őket, és saját belátása szerint ihletet meríthet belőlük a problémái megoldásához.

A hely tele volt vidám sztorikkal, szívszaggató, igazságtalan, vagy az emberi nemességről tanúskodó történetekkel. Azon a helyen mindennek volt egy-egy története a barátságról, vagy szerelemről, gonoszságról, emberi esendőségről, lassanként nem volt olyan történet, ami új lett volna azon a helyen. Azon a helyen, amit úgy hívtak: emlékezet.

Aztán emberünk egyszercsak azt vette észre, hogy teljesen és véglegesen odaköltözött. Egész addig úgy gondolta, fontos nyomot hagynia maga után, hogy láthassa, honnan hová halad, vajon felfelé, vagy lefelé tart az élete. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy amíg teljes készültségben tartotta magát, és azt várta, hogy az élet választás elé álllítsa; az élet teljesen és végérvényesen elhaladt mellette. Sajnos teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a választások nem jönnek az ember felé, az embernek cselekednie kell ahhoz, hogy történjen vele bármi is.

Jól ismerte a hűséget, tudta mi az a tapasztalat, nehéz volt átverni, és ezért szerette volna hinni, hogy bölcs. De a tapasztalatok teljesen szkeptikussá tették, így sosem tudta meg mi az a bizalom, és a hit.

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki eldobálta az összes emlékeét. Időről időre, mikor takarítást tartott a lelkében, a szobájában, a kapcsolataiban, módszeresen kiirtotta a felgyűlt emlékeket. Talán nem is érzéketlenségből, rosszindulatból, egyszerűen csak azért, hogy szabad legyen. Hogy mindent és mindenkit hátrahagyva arra koncentrálhasson, ami előtte áll. Ezt az életmódot könnyű volt fenntartani, hiszen onnantól, hogy elhatározta: időnként tiszta lappal kezd mindent, nem volt más feladata, mint rendszeresen kirakodni mindent az élete minden területén, és egyszerűen elfeledni azokat. Ez az ember dinamikus, rendkívül lendületes és tevékeny. Viszont a sebesség sokszor úgy elragadta, hogy egyszerűen elment az élet mellett; amellett ami mély és emberi.Hiába tapasztalt meg rengeteg mindent, nem tudott a tapasztalataira támaszkodni, hiszen amik voltak, azokat mind elfelejtette, ezért semmi nem óvta attól, hogy újra és újra elkövesse ugyanazokat a hibákat. Ha visszanézett volna lehet, hogy azt látta volna, hogy időről időre ugyanazokat a köröket teszi meg, és nem tud szabadulni a saját hibáitól. Lehet, hogy hiába érezte magát szabadnak, egy meghatározott pályán körzött egész életében. Lehet, hogy úgy érezte, előre halad, de ez csak öncsalás volt. Valójában aki nem hagy nyomot maga után, az nem halad semerre. Nem lesz se jobb, se rosszabb, csak mindig más. Ez a szegény ember, nem tudhatta meg egész életében, hogy milyen eredményeket elérni jobbá lenni, és legfőképp egy dolgot nem tudhatott meg soha, hogy mi a hűség.

Az a semmi máshoz nem hasonlítható boldog, gondolkozásra, és őszinteségre ösztönző helyzet, és érzés.

Az ég mélykék sötétjében világoskéken fénylenek a világ legtávolabbi pontocskái, a csillagok. Velünk szemben (mert ebben a helyzetben abszurd dolog a magány) a szemkáprázatóan világos tűz, hátunk mögött a mindennél sötétebb éj. Hátunkba a hideg kapaszkodik, arcunkat perzseli a tűz.

Nem tudom, mi hozza közel egymáshoz ilyenkor az embereket. Talán a mindannyiunkat vonzó forróság, vagy a magából mindinkább kilökni igyekvő, egyre marcangolóbb hideg. Lehet, hogy a milliárd kilóméterre lévő csillagok láttán érezzük magunkat közelebb egymáshoz, vagy a gyorsan hamuvá égő fadarabok tudatosítják bennünk, hogy az emberi élet szörnyen rövid a szándékos távolságtartsához, esetleg az égbe törő szikramilliók szabadítanak fel bennünket az őszinteségre. Ez igazából mindegy is. A tábortűz, mint olyan nem megmagyarázható. Nincs is szükségünk magyarázatokra, elméletekre, csak élvezzük, hogy nincs idő és nincs áthidalhatatlan távolság. Béke van. Fehér zászlók, bizalom és biztonság.

Ősz van. Égetem a leveleket, és bámulok a tűzbe. Emlékezem a csodás nyárra, az arcokra, szavakra, gesztusokra, történetekre. Tábortüzekre, és a sok jóbarátra. Besötétedett, és a csillagok ugyanúgy ragyognak, mint a nyári éjszakákon. Nyugaton a nap utolsó sugarai megfestik az eget. A fák között megül az édes-kesernyés füst. A tűz lassan kihuny, néhány szenes gallydarab, és hamu marad csak. Így múlik el...