Hát az utóbbi időben, kedves olvasóm, csak különféle idézetekkel untattalak  de tényleg nem volt másra időm, mert tegnap 8 órakor értem haza, előtte meg fél 7-kor szóval szerintem még jó vagyok, hogy ennyit ki tudtam préselni magamból. Az informtika órák nagyon unalmasak. Aki akarja megfejteti, annyit még elárulok, hogy nem lesz messze a megoldástól és ezt lehet szószerint venni. De hát ez a téma olyan szürke és unalmas, mintha poros lenne (jaj de erőltetett, de nem bírtam ki, aki okos az már előbb kita ok befogtam...) Napokon át foglalkoztatott egy gondolat, amire direkt folyamatosan gondoltam, és mindig halogattam, hogy ma nincs idő majd amikor lesz. Most van rá időm. És elfelejtettem. Majd felélesztem, lehet, hogy az egyik olvasmányomhoz  kapcsolódik (jellemző). Bocsássatok meg, szétszórt vagyok, hiszen a boldogság, az eufória az szétszórtságot és nemtörődömséget eredményez... Érdekes, hogy egymás után a peu prés (egy kis túlzással) 3 héten belül két fajta leírását is olvastam Velence sikátorainak, az egyik egy első háború előtti a másik egy két világháború közötti lejrás, ide beillesztem őket, próbáljátok kitalálni melyik, aki pedig olvasta a két művet és tudja, hogy melyik melyik, azt kérem, hogy ne árulja el, a többieket meg arra kérem, hogy tippeljenek. Előre köszönöm.

Kellemetlen fülledtség ülte meg az utcákat; a levegő oly sűrű volt, hogy a lakásokból, boltokból, lacikonyhákból áradó sokféle szag, olajpára, parfümfelhő és megannyi más pásztákban terjengett, anélkül hogy szétfoszlott volna. A cigarettafüst egy helyben libegett, és csak lassacskán tűnt el. A szűk helyen tolongó emberek terhére voltak sétálónknak, nemhogy mulatságára. Mennél messzebb ment, annál kínzóbban lett úrrá rajta az az undok állapot, az az izgatottsággal vegyes elbágyadás, amit a tengeri levegő a sirokkóval szövetkezve képes előidézni. Gyötrő verejték ütött ki rajta. Látása cserbenhagyta, melle összeszorult, fejében lázasan csapkodott a vér. Zsúfolt kalmárutcákból hidakon át a szegények negyedébe jutott. Ott koldusok zaklatták, és a csatornák rossz kigőzölgése akasztotta meg lélegzetét. Egy csöndes téren, aminő elfelejtettnek és elátkozottnak látszó hely sok van Velence belsejében, egy kút kávájára dőlt, megtörülte a homlokát, és belátta, el kell innen utaznia.

Egészen szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba, és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkebbek és sötétebbek lettek. Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben levő házsort, a hallgató, nagy ablakos házakat, amelyek mögött, úgy gondolta, titokzatosan intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.
Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről - a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól -, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden félnégyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben; de ez sem biztos.
Így bolyongott a sikátorok közt, míg arra nem eszmélt, hogy hajnalodik már(...)