De ha ezt akarom is: ha a dicsőséget akarom; ha azt akarom is, hogy ismerjenek és szeressenek az emberek, akkor sem tehetek róla, hogy ezt, csakis ezt akarom, csakis ezért élek. Igen, csakis ezért! Nem mondom meg soha senkinek, de istenem, hát mit tegyek, ha én nem szeretek semmi mást, csak a dicsőséget, az emberek szeretetét?! (Lev Tolsztoj: Háború és béke, részlet)
Ez igaz rám. No jó, még mielőtt nekikezdenétek a szörnyülködésnek, elmondanám, hogy nem teljes mértékben ennek élek, csak elég becsvágyó vagyok. Csak sajnos, ha olyan történik, ami végre kielégíti a dicsszomjamat, akkor rögtön el kezdek először örülni, majd ez disekvéssé alakul át. Sajnos.
A mai nap egy szomorú nap volt, hogy miért, azt mindenki tudja talán, de ha nem akkor talán jobb is ha nem. Mondtak valamit, hogy írjak le ide, de nem teszem meg, mert nem publikus. Ezt jól megaszondtam.
