A földet vastagon borította a hó. Miután az idő elkezdett felmelegedni, az olvadó hó pocsolyákat és sarat hagyott maga után. Időbe telt, de a megmaradt vizet is felszárította a tavaszi szél simogatása, a nevető napsütés és az idő.

Szívemet...

...,...könnyeket és sebeket...

...,...fájdalmat...szeretet...,...boldogság és az idő.

Amikor annyira nevetsz, hogy csorog a könnyed, teljesen és végérvényesen boldognak érzed magad, és úgyszólván tombolsz örömödben.

Ilyenkor legfurábban, az hat, ha valaki azzal igyekszik lehűteni, hogy ne légy ilyen derűlátó, mert nincs ok bizakodásra. Nem azért, mert nem értesz egyet vele, és nincs igaza - persze nem értesz egyet vele és nincs igaza. Azért mert aki a tiszta boldogságot egyszerű derűnek látja annál talán az is jobban megért téged, aki azt hiszi zokogsz.

Az a semmi máshoz nem hasonlítható boldog, gondolkozásra, és őszinteségre ösztönző helyzet, és érzés.

Az ég mélykék sötétjében világoskéken fénylenek a világ legtávolabbi pontocskái, a csillagok. Velünk szemben (mert ebben a helyzetben abszurd dolog a magány) a szemkáprázatóan világos tűz, hátunk mögött a mindennél sötétebb éj. Hátunkba a hideg kapaszkodik, arcunkat perzseli a tűz.

Nem tudom, mi hozza közel egymáshoz ilyenkor az embereket. Talán a mindannyiunkat vonzó forróság, vagy a magából mindinkább kilökni igyekvő, egyre marcangolóbb hideg. Lehet, hogy a milliárd kilóméterre lévő csillagok láttán érezzük magunkat közelebb egymáshoz, vagy a gyorsan hamuvá égő fadarabok tudatosítják bennünk, hogy az emberi élet szörnyen rövid a szándékos távolságtartsához, esetleg az égbe törő szikramilliók szabadítanak fel bennünket az őszinteségre. Ez igazából mindegy is. A tábortűz, mint olyan nem megmagyarázható. Nincs is szükségünk magyarázatokra, elméletekre, csak élvezzük, hogy nincs idő és nincs áthidalhatatlan távolság. Béke van. Fehér zászlók, bizalom és biztonság.

Ősz van. Égetem a leveleket, és bámulok a tűzbe. Emlékezem a csodás nyárra, az arcokra, szavakra, gesztusokra, történetekre. Tábortüzekre, és a sok jóbarátra. Besötétedett, és a csillagok ugyanúgy ragyognak, mint a nyári éjszakákon. Nyugaton a nap utolsó sugarai megfestik az eget. A fák között megül az édes-kesernyés füst. A tűz lassan kihuny, néhány szenes gallydarab, és hamu marad csak. Így múlik el...

Sötétség, édes, súlyos, kicsit fülledt nyáreste illat, ciripelő tücskök, a csillagos éj és frissen vágott fű. Csend és mégis nesz, magányosan a hatalmas univerzumban, mégsem egyedül. Csillagokat csodálva heverészni egy jó baráttal. Végig gondolni ami volt, és ami vár még, feledni az iskolát, elképzelni a táborokat. Emlékezni a poros sistergő délutánokra, a heves veszekedésekre, majd a visszatérő gőghalálra, a bolondság beismerésére, a megbékélésekre, az előtte hullatott könnyekre. Várni a győzelmeket, és a veszteség fájdalmát, ami gyorsan heggedő horzsolás csupán. Bölcselkedni a saját hibákról, tudni, hogy nem követjük el megint, majd ezekbe újra bele esni. Míg lehet, míg tart az ifjúság, vérni és remélni, játszani és önmagunkat edzeni, az életre kis sebekkel felkészülni. Nem gondolni búval, gonddal, háborúval, csak a saját pitiáner problémákkal. Kiélvezni a lehetőséget, hogy még vannak emberek akik mellettünk állnak, ésebből a jóindulatból is tartalékolni. Ez a feladt. Ez a nyár. Ez kell, mindennel.

Ma este mikor jöttem hazafele, apró szemű hó esett. Sőt, nem is hó volt az hanem csilingelő kacagás, ma is mosolygós kedvem kerekedett. Olyan jó boldognak lenni és ilyen kis szentimentális szösszeneteket kitalálni, ott hagyni egy kicsit a számító, cinikus magatartást, a csípős iróniát és a rossz érzéseket és emlékeket. Még akkor is, ha tudom, hogy úgyis szégenykezni fogok emiatt a szöveg miatt. Mondjuk így, hogy már leírtam, sokkal elképzelhetetlenebb. :)

"Otthagyni mindent,
mi bú, ami bánt,
elhagyni mindazt,
ami csak fájt!

El tőlem bánat,
nem kell a könnyed,
gond nélkül, szabadon
szárnyalni könnyebb!

Könnyítő kacagás
hadd járjon át,
érezd a szabadság
gyönyörét, mámorát!

Öröm nélkül
oly rút az élet,
mosolyt és kacagást
a népnek!"

Tegnap nagyon jót sétáltam. Elmetróztam a Deák térre, és onnan a Lánchídhoz ju lyukadtam ki. Közben az orromra csücsült egy nagy hópehely, majd még egy meg még egy pár. Vártam, hogy majdcsak elolvadnak vagy valami, de nem tették meg, hanem maradtak. Ettől aztán olyan jó kedvem kerekedett, hogy azontúl másfél óráig abba sem bírtam hagyni a mosolygást. Mindenkire rámosolyogtam, aki szembe jött velem, és ha valaki viszonotza, akkor még jobban éreztem magam. Közben beálltam egy gimnazista csoportba csak úgy, majd le is szakadtam tőlük. Eztán átsétáltam a Láchídon és azonmód vissza is tértem. Mikor ezzel is megvoltam és nem tudtam mit kezdeni magammal, meglátogattam a Váci utcát, ami most a legkedvesebb helyem Budapesten. A metrón találkoztam 2 osztálytársammal és egy ismeretlen 19-20 éves lánnyal, aki.miutn leszállt a barátosnéja mutatta, hogy le akarok-e ülni a falatnyi felszabadult helyre és én csóváltam a fejem, nem akartam összenyomni. Mikor leszállt, inett nekem és én is visszaintettem neki, az osztálytársaim pedig igen elcsodálkoztak, mikor megtudták, hogy nem is ismertem. Persze rögtön mondták, hogy biztos tet
szettem neki és azért volt olyan kedves. Ezt már nyilván nem fogom megtudni, mert nem valószínű, hogy valaha is fogok vele találkozni, de azért én nagyon sajnálnám, ha az osztálytársaimnak lenne igaza. Olyan illúzió romboló a gondolat. Én szeretem az embereket és nem vagyok képes elhinni, hogy csak rossz indíttatásból csinálnak mindent. Lehet, hogy mégis ez az igazság, s ha igen, akkor,akkor...

ui.: Végülis ígyis-úgyis szükségük van a megváltásra.