Ez a szó egyébként baromság. Mármint inkább a jelen helyzetre alkalmazni baromság. Lényeg, hogy alkotmányjogot tanulok, és a(z ezzel kapcsolatos) gondolataimat közben szépen ideböffentem. Mertcsak. Szóval tulajdonképpen azért, mert nem igazán érdekfeszítő ez az üljünk egy helyben, és csak és kizárólag a tanulásra koncentráljunk, de hátha így sikerül. muhaha, én naiv.

És igen mivel kreatívnak lenni szintén nehéz, ezért írás helyett rendszeresen visszapattanok a tanulásra. így kell ezt. 

Ja igen, és ma napok óta először voltam a házon kívül. Tényleg. Mikor is tettem ki a lábamat utoljára? Asszem szombaton, mikor kivittem a krumplihéjat. Szinte csodálkozom mondjuk, hogy időközben nem alakulr ki oxigénallergiám vagy ilyesmi. Még jó, hogy vidéken vagyok. Vizsgaidőszak, az.

újabban Lédi Kárnevál t hallgatok, mestermű, mindenképpen hallgassátok meg, Korda Gyuri bácsi előadásában :D

Vizsgaidőszaki szenvedés kommentárjaimba voltatok szerencsések (?) bepillantani.

Ja, és pingvikedés lesz ezentúl a blogfelirat, tudjátok ez az izé. 

Tudtam, hogy örökre összeveszhet
egy semmiségen két örök barát,
de nem hittem, hogy vélem is megeshet,
ami a halálnál ostobább.(JA)

Utálom az ostoba dolgokat. És számomra az ostobaság pontosan azt jelenti, ami a fent idézett József Attila versben. Nem butaság, ami lehet szerethető, nem is hülyeség, ami lehet vicces, nem bolondság, ami lehet emberi. Az ostobaság valami olyan, érthetetlen viselkedés, vagy tény, amit sehogysem lehet megmagyarázni. Az emberi viselkedés minden mozzanatát meg lehet magyarázni valahogy, és bizonyos szempontból helyesnek tűnik. Na az ostobaság nem ilyen. Az ostobaságnak nincsen igazsága, amit fel lehetne fogni. Éppen ezért az ostobasággal kapcsolatban meg kell említeni két kifejezést. Egyrészt ez mindig valami olyan, ami "nem fér az ember fejébe", másrészt igazságtalan. Iszonyatosan, fájdalmasan, elementárisan. És ez a legrosszabb. Az ember azt még talán felfogja, ha valami nem érthető az agya számára, de az igazságtalanság azt jelenti, hogy egy tény érthetetlen a szívnek. Az ostobaság ha csak az általam leírt dolgokat tekintjük is borzasztó, de ami még rosszabb, hogy az ostobaság sokszor szemérmetlenül és hangosan hirdeti magát.

Ostoba a halál, a haragszomrád, a háború, és kitudja még mennyi minden...

Most megint felfüggesztem egy picit a dalsoros-címes projektet. Gondoltam írok még így idén utoljára. Érdekes amúgy, hogy valahogy nem megy nekem ez a blogolós dolog, úgy, ahogy szeretném. Vagy mindennap írok vagy egyáltalán nem. A gond csak azzal van, hogy ha mindennap írok, akkor szükségszerűen felhígulok.

És ez most megint önreflexió. Lehet, hogy a múltkor nem kellett volna annyira kategorikusan kijelenteni, hogy fujfujfuj, magamról nem írok, a saját viselkedésemre nem reagálok, mert az exhibícionista, és unalmas szokás. Lehet, hogy igaz, de mivan, ha ez a blogolás lényege. Végülis, ha nincs semmi személyes vonás a dologban, akkor miért is blog a blog, és miért nem esszé/novellagyűjtemény (a terhányabb fajtából)? Esetleg ha valaki jár itt, és van véleménye a témáról, akkor ne foja magát vissza, hátha okosabb leszek.

/Ugyanazt leírni másképp nem ér :) / 

Mindenkinek vannak szellemi elődei. De /és innen politika/ el kellene dönteni, hogy képzeletben kinek a sírjára teszünk koszorút "apunak" felirattal. Talán fontos lenne, hogy ne az ismertlen német, szovjet, vagy don kanyarban elesett katona sírját válasszuk ki erre a célra. Mi lenne ha mondjuk a jobboldaliak Széchenyit, a baloldaliak Deákot tekintenék a haza atyjának, és saját elődeiknek. Olyan valakiket, akik beleilleszthetők a demokrácia világképébe?

Napipolitika. 

/Mikor ezt a sort énekeltem (ez erős eufemizmus), vagy hallgattam, és arra gondoltam, hogy milyen posztot fgook hozzá írni, mindig azt gondoltam, hogy ezzel a sorral kapcsolatban csak valami negatívról lehet szó. Hát nem/

Volt egyszer egy botom. Mint minden botnak, ennek is két vége volt. Mindkét végén volt egy-egy csodálatos faragás. Viszont egyik sem volt önmagában teljes. Mindkettőből pont azok a részletek, motívumok hiáőnyoztak, ami a másik oldalon megvolt. Ne értsétek félre, nem voltak külön-külön sem rondák, csak hiányosak, és bármennyire is egy boton foglaltak helyet, az esztétikai élmény teljességéhez egymás mellett kellett volna látni őket.

Elhatároztam hát, hogy mindent megteszek, hogy ha csak egyszer is az életben, de egymás mellett láthassam a két művet. Fogtam a bot végét és el kezdtem közelíteni egymáshoz a bot két végét. Ahogy egyre jobban kezdett összeállni a kép, egyre nehezebben közeledett a bot önmagához. Az egyre nagyobb feszültség hatására reccsent egyet a bot. Aztán még egyet. Én rendületlenül hajlítottam, egyre lassabban ment, és egyre erősebben kellett feszítenem. Az idő elviselhetetlenül lelassult, szinte megállt. Miliméterről miliméterre közdöttem, míg.

Egy hatalmas, végleges erejű reccsenést hallottam, aztán síri csend. Megkönnyebbült, új illatokkal teli síri csend vett körül. És összeállt a kép. 

Néha el akarunk érni valamit. Nagyon. Aztán amit akartunk egyszer csak meglesz. Aminek nekifeszültünk, amit minden erőnkkel arrébb akartunk tolni, egyszercsak elmozdul. Aztán ott állunk, és nézzük, amit elértünk, amit akartunk, és amiért vért izzadtunk. Nézzük, és elbizonytalanodunk, hogy kellett-e nekünk, amiért küzdöttünk. Annyi mindenre igaz ez, merthogy nap mint nap kitalálunk valamit, amit szeretnénk elérni, nap mint nap elindulunk különböző utakon. Persze elméletileg megvizsgálhatjuk a próbálkozás közben, vagy még mielőtt elkezdenénk megvalósítani az álmunkat, hogy valóban ez lesz-e az, ami betölti a szükségünket, de ezt a legritkább esetben tesszük csak meg, hiszen ekkor még nem tudjuk, hogy el is bizonytalanodhatunk útközben.

Érdekes ez nem? Mikor akarunk valamit, akkor sokszor annyira akarjuk, és annyira hisszük, hogy jót akarunk, és ennek a jó célnak az érdekében jól is cselekszünk, hogy egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mások mit is gondolnak. Ilyenkor annyira fontos számunkra, hogy a saját életünket éljük, amibe nem szólhat bele senki. Aztán mikor éppen nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk, akár a külvilágban, akár saját magunkban; és elvesztjük a kontrollt, akkor persze milyen jól jön egy segítő kéz. Mikor elveszünk, akkor mennyire hiányzik, hogy valaki aki átlátja a helyzetet és tudja mit kell tenni jöjjön és minden ítélkezés, kioktatás nélkül fogja meg a kezünket, és mutassa meg a helyes utat.

Tulajdonképpen erre vágyunk, amikor a boldoguláshoz szükséges "tuti recepteket" kergetjük. Self-made man-ek akarunk lenni, de mindig a biztos módszereket kergetjük, amiket aztán újra a saját kényünk-kedvünk alakítgatunk; aztán mikor emiatt nem működik az olyannyira biztosnak hitt módszer, akkor fogjuk magunkat és újakat keresünk. Birkózunk a saját szabad akaratunkkal. Egyszerre legnagyobb ajándékunk és a legnagyobb átkunk a szabad akarat. Szabad akaratból követjük el a legnagyobb bűnöket, és hibákat; és a szabad akaratot tekintjük a legcsodálatosabb adománynak, ami az embert azzá a nagyszerű lénnyé teszi, ami. Amikor éppen van szabad akaratunk, akkor általában rosszul használjuk, amikor pedig nincs, akkor biztosak vagyunk abban, hogy mi az a jó, amit tenni kellene és amit meg is tennénk, ha, lenne rá lehetőségünk.

És vannak a jobb pillanataink. Amikor olyan dolgokat teszünk szabad akaratból, amik talán nem is mi vagyunk, hanem valami felsőbb jónak a megnyilatkozása. Amiket nyilvánvalóan szabad akaratunkból cselekszünk, de mégis tudjuk, hogy mi magunktól nem vagyunk ilyen jók. Amikor egy picit túllépünk azon, hogy "én" és "nekem" és valami nemeset teszünk. Nem az elismerésért, hanem mondjuk titokban. Érdekek és játszmák nélkül. Ilyenkor látszik meg igazán, hogy nem kétlábon járó, egyeneshátú majmok vagyunk, hanem emberek; valami szebbnek és jobbnak a lenyomata itt a Földön.

Emlékeztek még a 2009-es ötletemre? Tudjátok, amibe beletört a bicskám. 

-Amikor megpróbáltál angolul is blogolni ?
-Nem, ez 2009-es, mondom 2009!
-Ugye nem azzal jössz már megint, mikor mindenkiről mindenféle  túl-szép-hogy-elhigyjem jellegű  írásokat írtál?
-Aú, szerencsére nem.
-Akkor mikor sárga cetlikre akartál mindenféle futó gondolatot, meg idézetet lejegyezni ? Az ilyen elhatározások már ott elbuknak álatalában, hogy nincs nálad soha toll, meg papír, és mire kerítesz egyet, már semmi gondolat nincs a fejedben.
-Ajj, tudod, mikor annak a swichfoot számnak a sorai voltak a posztok címei .
-Jaj, visszatérünk a depressziós tinédzserhez? Az valami depis szám volt nem?
-Őő, hát azt igazán nem szeretnék visszamenni szentimentálisba, de ez a szám annyira bejön, és az ötlet is újra megtetszett, szóval azt hiszem újranyitom ezt a fejezetet. 

Szóval eltökélt vagyok. Új blogos korszak, új elhatározások. Na ja. Fogadásokat nálam lehet majd megkötni, hogy mit mikor unok meg :D

Addig is cheers :)

ps: Tényleg jó sok befuccsolt ötletem volt, miért is ne gyártsak újakat, amiket aztán megvalósítás nélkül lehet hagyni? :D 

Ha nem is fogmosóblog, de azért most egy kis beszámoló, méghozzá a blogvilágban tapasztaltakról:

Blogolni már nem menő. Legalábbis abban a blogszubkultúrában, amiben forgolódtam. Azok közül, akiknek a linkjeit anno (domini 2008 körül) kiraktam a blogomra, nagyjából senki nem blogol már. Na jó rendben O blogolt még a közelmúltban, de nagyjából ennyi. Aki anno velem egyidőben blogolt, annak a blogja vagy törlésre került, vagy csak árválkodik már minimum egy éve, és a látogatóinak a száma a nulla környékén táncol. Emellett még azt figyeltem meg, hogy innen a blogol.hu-ról is eltűntek az emberek. Hiába, ahogy nand eltűnt innen, sajnos a rendszer is hanyatlásnak indult. Én még gondolkodom, hogy átpakoljak-e máshová, de nem hiszem hogy megtörténik; nehéz lenne átszokni. Viszont fura érzés ez így.

Igazából már napok óta akarok egy önreflexió című bejegyzést gyártani (megjegyzem ez a kifejezés annyira blog-szleng; sehol máshol nem gyártják az írásokat csak a blogvilágban). Mert az egész blogom egy önreflexió volt, ahogy most ez a bejegyzés is. És az a helyzet, hogy azt gondolom, hogy az önreflexió az nagyon sok mindent takar, de mindben benne van az a bizonyos ön előtag. (Adott esetben persze lehet, hogy lekopott, de nyelvtanunkban sokszor egy előtag/szó lekopása csak annyit jelent, hogy a szó, amihez tartozik már magában hordja.)

Az önreflexió öncélú. Semmi más haszna nincs, minthogy aki önmagára reagál, azt jelzi a külvilág számára, hogy neki van egy bizonyos tulajdonsága, és tisztában van azzal, hogy van az a tulajdonsága. Ezzel a közléssel aztán véget is ér az önreflexió hatósugara, az öndicsérgetés, vagy önostorozás, vagy hibajavítás már mind az önreflexión kívül esnek. Tehát ön(!)magában az, hogy valaki sajátmagát képes (elfogulatlanul) megítélni, még nem jelent semmit.

Az önreflexió (ön)magamutogatás. Azzal, hogy rávilágítok egy jó tulajdonságomra, nyilvánvalóan saját magamra mutatok rá, hogy "nézzétek, én még ezt is tudom" - vagy ilyesmi. De arra rámutatni, hogy "elnzését én ilyen és olyan vagyok még", vagy "na már megint milyen vagyok", ugyanolyan önmutogatás lehet. Persze a cél nem feltétlenül az, hogy bemutassuk magunkat, de az, hogy a saját tulajdonságainkra reagálunk, önmagunk bemuatatása másoknak.

Arra jutottam végül, hogy az önreflexió mindig magába foglal bizonyos egyediséget, viszont teszi ezt azon az áron, hogy az ember a jellemének a darabkáit teszi ki az emberek elé azért, hogy azok elismerjék az ő egyediségét. Ha viszont azok, akiket szintén komolyan izgat az egyediség témája, ugyanígy a saját külölegességük kidomborításával vannak elfoglalva, akkor aki figyel és reagál az ilyesfajta önreflexióra, az mind olyan ember lesz, akit ez nem érdekel. Ezt meg nem hiszem, hogy bárki szeretné.

Szóval az önreflexió korszaka befejeződött a blogomon.

Erre írhatnám, hogy "na ez a mai bejegyzésem sem a legjobb ever". Persze nem teszem (...)

“It is love, not reason, that is stronger than death. (Magic Mountain)

Ennyi. Egyszerű, és sallangmentes, mégis mély. Respect Thomas Mann. 

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki tudta, hogy nem vihet magával minden emléket a múltból. Tudta, hogy amit egyszer már megélt, soha nem fogja tudni teljesen visszaidézni., és ha valami igazán fontos történt vele, soha nem fogja tudni teljesen elfelejteni. Úgy tartotta, a múltat egyszerre kell tudni megölni és életben tartani. Tudta, hogy nem örizhet meg mindent, ami jó, és nem szabad minden olyan emléket kitörölnie, ami rossz. Időnként félt, hogy fontos dolgokat felejt el, és aggódott, hogy lényegtelen dolgokat őrizget az emélkei között.

Úgy döntött, hogy szüksége van emlékekre a múltból, ugyanakkor nem engedheti meg, hogy azok betöltsék az életét, hisz az élettel együtt kell haladni. Ezért egy fiókot nyitott, amiben a legtanulságosabb, és legszebb emlékeit őrizte. Egy fióknyi emlék és kötődés. Ennél sem több, sem kevesebb nem kellett neki. Tisztában volt vele, hogy van olyan kapcsolat, amely nem szól örökre, van olyan emlék, amit el kell felejtenie, van olyan sérülés, amin túl kell lépnie, de van olyan hiba, amire mindig emlékeznie kell.

És volt, hogy nem jó dolgot őrzött meg. Hisz az ember hibázik. De ha rádöbbent, hogy rossz dolgot őrzött meg, még mindig meg volt a lehetősége annak, hogy kidobja azokat. A legrosszabb az volt, amikor arra döbbent rá, hogy értékes dolgokat hagyott elveszni, és ettől a félelemtől különösen nehéz volt megszabadulnia. 

Hogy mi lett a további sorsa nem tudom. Talán túl türelmetlen volt, és egyre kevesebb dolgot hagyott meg a fiókban, talán egy idő után attól való félelmében, hogy fontos dolgokat feled el úgy gondolta, hogy egy fiók mégsem elég ahhoz, hogy teljes életet éljen. Lehet, hogy felfogta, hogy nem az emlékek teszik az embert boldoggá, és egy ember sem spórolhatja meg a rossz döntéseket semmilyen téren. Nem tudom, hogy mindent feledni vágyó ember lett-e, vagy régiséggyűjtővé vált-e.

Nem tudom, mert ez az ember én vagyok. És te vagy, és a szomszéd néni, és a hetvenőt éve halott József Attila, és a miniszterelnök, és az idős bácsi, aki a buszon mindennek lehordott, mert meglökted. Mindenkinek felednie kell, és mindenkinek őriznie kell emlékeket, hogy ember maradjon, és éljen. 

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki minden emlékét meg akarta őrizni. Azt akarta, hogy egy pillanat se legyen az életéből, ami nyom nélkül múlik el. Azt akarta, hogy minden tapasztalat, minden jó és rossz ami vele történt, örökre maradjon az övé. Azt akarta, hogy a kapcsolatai egy életre szóljanak. Úgy gondolta, a legjobb az, ha rajta nem múlik semmi, mindent megtesz azért, hogy a múlt segítségével, tulajdonképpen a múltból egy tökéletes világot állítson elő. Hiszen így, ha dönteni kellett, minden lehetséges adat a rendelkezésére állt, hogy a tőle várható leghelyesebb döntést hozza. Mindent mérlegelt és gondosan megvizsgált, mielőtt döntött volna. Úgy érezte, nem esik nehezére hűségesnek lennie, hiszen amit választott, az mindig a lehető legjobb volt, amikor pedig nem, akkor is a saját hasznára fordíthatta azzal, hogy megőrizte, és legközelebb tanulságként tekintett rá. Mivel állandóan kéznél voltak az emlékei, úgy tűnt a leghasznosabb, ha régiségkereskedést nyit. Egy olyan helyet, ahol az emlékek tulajdonképpen nem eladók, de bárki megfoghatja, megnézheti őket, és saját belátása szerint ihletet meríthet belőlük a problémái megoldásához.

A hely tele volt vidám sztorikkal, szívszaggató, igazságtalan, vagy az emberi nemességről tanúskodó történetekkel. Azon a helyen mindennek volt egy-egy története a barátságról, vagy szerelemről, gonoszságról, emberi esendőségről, lassanként nem volt olyan történet, ami új lett volna azon a helyen. Azon a helyen, amit úgy hívtak: emlékezet.

Aztán emberünk egyszercsak azt vette észre, hogy teljesen és véglegesen odaköltözött. Egész addig úgy gondolta, fontos nyomot hagynia maga után, hogy láthassa, honnan hová halad, vajon felfelé, vagy lefelé tart az élete. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy amíg teljes készültségben tartotta magát, és azt várta, hogy az élet választás elé álllítsa; az élet teljesen és végérvényesen elhaladt mellette. Sajnos teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a választások nem jönnek az ember felé, az embernek cselekednie kell ahhoz, hogy történjen vele bármi is.

Jól ismerte a hűséget, tudta mi az a tapasztalat, nehéz volt átverni, és ezért szerette volna hinni, hogy bölcs. De a tapasztalatok teljesen szkeptikussá tették, így sosem tudta meg mi az a bizalom, és a hit.

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki eldobálta az összes emlékeét. Időről időre, mikor takarítást tartott a lelkében, a szobájában, a kapcsolataiban, módszeresen kiirtotta a felgyűlt emlékeket. Talán nem is érzéketlenségből, rosszindulatból, egyszerűen csak azért, hogy szabad legyen. Hogy mindent és mindenkit hátrahagyva arra koncentrálhasson, ami előtte áll. Ezt az életmódot könnyű volt fenntartani, hiszen onnantól, hogy elhatározta: időnként tiszta lappal kezd mindent, nem volt más feladata, mint rendszeresen kirakodni mindent az élete minden területén, és egyszerűen elfeledni azokat. Ez az ember dinamikus, rendkívül lendületes és tevékeny. Viszont a sebesség sokszor úgy elragadta, hogy egyszerűen elment az élet mellett; amellett ami mély és emberi.Hiába tapasztalt meg rengeteg mindent, nem tudott a tapasztalataira támaszkodni, hiszen amik voltak, azokat mind elfelejtette, ezért semmi nem óvta attól, hogy újra és újra elkövesse ugyanazokat a hibákat. Ha visszanézett volna lehet, hogy azt látta volna, hogy időről időre ugyanazokat a köröket teszi meg, és nem tud szabadulni a saját hibáitól. Lehet, hogy hiába érezte magát szabadnak, egy meghatározott pályán körzött egész életében. Lehet, hogy úgy érezte, előre halad, de ez csak öncsalás volt. Valójában aki nem hagy nyomot maga után, az nem halad semerre. Nem lesz se jobb, se rosszabb, csak mindig más. Ez a szegény ember, nem tudhatta meg egész életében, hogy milyen eredményeket elérni jobbá lenni, és legfőképp egy dolgot nem tudhatott meg soha, hogy mi a hűség.

Azon gondolkozom, hogy mi legyen ezzel a bloggal. Úgy értem függetlenül attól, hogy folytatom vagy sem, mit kezdjek az eddig írt bejegyzésekkel? Egész eddig az volt az álláspontom, hogy én nem szégyellem azt aki voltam, főleg annak fényében, hogy kivé lettem mostanra, és ha majd még jobb ember leszek (reményeim szerint), akkor a 2012 decemberi énemet sem fogom szégyellni. Úgy fogtam fel egész eddig az összes bejegyzésemet, mint olyan emlékeket, amik segítenek abban, hogy észben tartsam, hogy mely tulajdonságaimat szeretném megőrizni, és melyeket szeretném megváltoztatni, vagy mik azok a hiányosságaim, amiken már túlléptem, és amelyeket egyáltalán nem kívánok vissza. Viszont kérdés az, hogy amiből megváltoztam, abból azért változtam meg, hogy azért még vissza-vissza tudjon rá nézni bizalmatlanul bárki? Mert arra kezdek rájönni, hogy ezeknek a dolgoknak van súlyuk is, amit nem biztos, cipelni szeretnék. Az, hogy bárki megnézheti, és megtudhatja, hogy milyen voltam tizenöt évesen, egészen addig nem probléma, amíg nem von le negatív következtetéseket a mindenkori Rubennel kapcsolatban. De azt hiszem nem sok ember van, aki mások jellemét múlt-jelen-jövő perspektívában tudja látni. Magáról még esetleg elhiszi az ember, hogy tud változni, de másokról, és főleg egy idegenről sokkal kevésbé. Nem véletlen, hogy a régi fotóinkat sem mutatjuk meg mindenkinek, sőt adott esetben leginkább senkinek.

Ezzel kapcsolatban merült fel bennem az is, hogy vajon hogyan kell helyesen kezelni az emlékeinket. Minden régi dolgot, aminek ma már nincs funkciója, egyszerűen ki kell dobni a szemetesbe, hogy a jelenre és a jövőre koncentrájlunk? Vagy jobb minél több dolgot átmenteni a múltból, hogy ne vesszenek el azok a dolgok, amikre vissza lehet nézni akár azért, hogy rádöbbenjünk, hogy mennyi jó dolog történt már velünk, akár azért, hogy arra döbbenjünk rá, hogy mennyi rossz dolog volt, amit magunk mögött hagytunk, és amik már elmúltak. Egy kicsit másképp fontos-e a múltat megőrizni, ahhoz, hogy a jelenünk és a jövőnk jobb legyen?

Azt hiszem ez még megér egy misét.

Azt hiszem a blogom mostantól hivatalosan is halott. Viszont azt hiszem nem ártana újra rászokni ilyenekre, hogy gondolkodás meg hasonlók, úgyhogy ennek örömére megpróbálom feltámasztani a csodálatos blogom MOST!

(Persze mindezt azért, mert baromira unatkozom, végülis az egyetemistáknak - így nekem is - általában semmi dolguk nincs vizsgaidőszak előtt másfél héttel.)

Na puszi-nyuszi mindenkinek(kinek-nek-nek) és a többi hasonló formaság.

El kell mondanom, kicsit megkésve, hogy már csak 1 évig leszek tinédzser, és így elméletileg legálisan addig adhatom ki magamból a hülyeségeket, tehát az itteni aktivitásomat meg kellene többszöröznöm. Persze kit érdekel, hogy meddig követhetek el hülyeségeket, ha úgysem szabadulok meg tőlük (itt: hülyeségek) életem végéig :)

Ma lett négyéves a blogom. Nem nagy dolog. Vagyis pontosan az! Hiszen eleinte mi mindent le nem írtam ide. Életem két évéről minden olvasó elsőkézből értesülhetett, rengeteg csatát vívtunk a bejegyzések alatt, és nagyon sok gondolatot próbáltam megosztani, talán nem átütő sikerrel, de mindig fejlődve. Aztán eljött a ténylegesen irodalmi jellegű próbálkozások ideje, most pedig itt a hallgatásé. Talán soha nem hagytam magára ilyen hosszú időre a blogomat, és talán emiatt szinte esélyem sincs az újrafelfedezésre. De azt gondolom, hogy ha valóban értékes dolgokat kezdek el írni (és remélem lesz ilyen), akkor az nem marad rejtve. Bár ha nem tudja meg mindenki, az sem baj.

A lényeg, hogy egy kicsit azt hiszem, hogy ez a blog a középiskolás énemhez kapcsolódik, márpedig ettől az énemtől egyre jobban elszakadom.

Talán új blogot indítok. Kit tudja? 

Olyan ember szeretnék lenni, aki megtalálja az utat a hegycsúcsokra, csodálja a homokkő sziklálkat, a parkokat önmagukért szereti, és meglátja a szépségüket, felfedezi a tenger mélységeit és csodáit, és még a prériben is megtalálja a jót.  

Mindenki olyan, mint egy-egy örökké változó táj.

Vannak sziklás, finoman csipkézett fenséges csúcsok, akik fölött látszólag állandóan kék az ég. Kívülállókként hajlamosak vagyunk rá, hogy elhigyjük: itt semmi nem változik, a kövek mindig ugyanott vannak, a vihar mindig alattuk marad, ahol esetleg nő fű, ott mindig is nőtt, ahol nem, ott ezután is lehetetlennek tűnik, hogy bármikor is nőjön. Minden apró-cseprő hétköznapi dolgon felül állnak, de kopárak szikárak, és valljuk be: magányosak. Ha látnak is maguk körül hasonló csúcsokat, soha nem is álmodhatnak róla, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

Ismeritek a homokkő sziklálkat? Azok a hatlamas monstrumok, amik úgy keletkeztek, hogy a szél elfújja a homokot, és csak az igazi sziklamarad meg. Ismerek ilyeneket. Ők olyan rendíthetetlen emberek, akiket néha durvának, faragatlannak, túl makacsnak tartunk, de bármi történjen, fújjon akárhogy a szél, mindig a helyükön maradnak és ezért megbecsülendők, és kiállják az idő próbáját.

Aztán vannak a mindenkinek kedvében járó aranyos ligetek, akik mindenkinek tudnak valami jót adni: a hűsölni vágyóknak árnyékot, sütkérezni szeretőknek napos tisztásokat,  akiknek kell, egy kis magányt, akiknek pedig az kell, társaságot. Az ilyen helyeken nincs zord idő, mindig rejt valami jót, mindig megvan a maga szépsége. Igazán comme il faut-k. Csak éppen valahogy náluk minden másokért van. Nem ismerik a magány, hisz kincsieket bőven osztogatják a világnak. Mindenkivel megosztanak mindent, és semminek nem kell róluk szólnia. Tudjátok a parkokba sem azok szépségéért járnak. Százból egy ember (ha!) megy ki csak azért, egy parkba, hogy megnézze, milyen szép. Sokan járnak oda vagy azért, mert útba esik, vagy mert jót lehet beszélgetni ott, a játszótér miatt, vagy gondolkozni, futni, enni, szunyókálni, de azért, hogy megnézzék a parkot? Hogy gyönyörködjenek benne? Utaznak egy parkért száz kilómétereket? Sokan szeretik, de csak mint saját szórakozásuk egyik kellékét. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egyáltalán nem mondhatók elhagyatottaknak.

És a tengerek. A maguk nyugalmával, végtelenségével, és mélységével. Hatalmas hullámaikkal, az állandó apály-dagállyal, és a színes, felszín alatti nyüzsgéssel. A tengerben az a jó, hogy annyira kiszámíthatatlan, hogy minden kiszámíthatósága kuriózum. Minidg mások, sé közben ugyanazok. A tenger mozog, de nem mozdul el. Óriásiak, de egy cseppjükről felismerhetők. Kellemesek, de néha félelemkeltők. Senki nem kívánná őket az ellenségének, a felbőszült tenger pusztít, mindent és mindenkit.

Végül pedig a sztyepp, ami mindenütt ugyanaz, csak néhol prérinek, néhol szavannának hívják. De akkor is csak ugyanaz a sekélyes síkság. Semmi értékes, vagy különösen szép nincsen benne, csak az hogy végtelen, viszont ezzel együtt is rendkívül unalmas. Semminek nem áll ellen, nem változik és nem ad senkinek semmilyen különösebb élményt. egy kicsit "semmilyen" "mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás! Vigyázz ne fújjon rajtad át a szél!". Na hát a pampa nem vigyáz erre. És nem lemondásból, áldozatkészségből sík, mint esetleg egy liget, hanem szolgalelkűségből. Céltalanság, sekélyesség. A csordaszellem hazája.

Olyan ember szeretnék lenni, aki megtalálja az utat a hegycsúcsokra, csodálja a homokkő sziklálkat, a parkokat önmagukért szereti, és meglátja a szépségüket, felfedezi a tenger mélységeit és csodáit, és még a prériben is megtalálja a jót.