Néha el akarunk érni valamit. Nagyon. Aztán amit akartunk egyszer csak meglesz. Aminek nekifeszültünk, amit minden erőnkkel arrébb akartunk tolni, egyszercsak elmozdul. Aztán ott állunk, és nézzük, amit elértünk, amit akartunk, és amiért vért izzadtunk. Nézzük, és elbizonytalanodunk, hogy kellett-e nekünk, amiért küzdöttünk. Annyi mindenre igaz ez, merthogy nap mint nap kitalálunk valamit, amit szeretnénk elérni, nap mint nap elindulunk különböző utakon. Persze elméletileg megvizsgálhatjuk a próbálkozás közben, vagy még mielőtt elkezdenénk megvalósítani az álmunkat, hogy valóban ez lesz-e az, ami betölti a szükségünket, de ezt a legritkább esetben tesszük csak meg, hiszen ekkor még nem tudjuk, hogy el is bizonytalanodhatunk útközben.

Érdekes ez nem? Mikor akarunk valamit, akkor sokszor annyira akarjuk, és annyira hisszük, hogy jót akarunk, és ennek a jó célnak az érdekében jól is cselekszünk, hogy egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mások mit is gondolnak. Ilyenkor annyira fontos számunkra, hogy a saját életünket éljük, amibe nem szólhat bele senki. Aztán mikor éppen nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk, akár a külvilágban, akár saját magunkban; és elvesztjük a kontrollt, akkor persze milyen jól jön egy segítő kéz. Mikor elveszünk, akkor mennyire hiányzik, hogy valaki aki átlátja a helyzetet és tudja mit kell tenni jöjjön és minden ítélkezés, kioktatás nélkül fogja meg a kezünket, és mutassa meg a helyes utat.

Tulajdonképpen erre vágyunk, amikor a boldoguláshoz szükséges "tuti recepteket" kergetjük. Self-made man-ek akarunk lenni, de mindig a biztos módszereket kergetjük, amiket aztán újra a saját kényünk-kedvünk alakítgatunk; aztán mikor emiatt nem működik az olyannyira biztosnak hitt módszer, akkor fogjuk magunkat és újakat keresünk. Birkózunk a saját szabad akaratunkkal. Egyszerre legnagyobb ajándékunk és a legnagyobb átkunk a szabad akarat. Szabad akaratból követjük el a legnagyobb bűnöket, és hibákat; és a szabad akaratot tekintjük a legcsodálatosabb adománynak, ami az embert azzá a nagyszerű lénnyé teszi, ami. Amikor éppen van szabad akaratunk, akkor általában rosszul használjuk, amikor pedig nincs, akkor biztosak vagyunk abban, hogy mi az a jó, amit tenni kellene és amit meg is tennénk, ha, lenne rá lehetőségünk.

És vannak a jobb pillanataink. Amikor olyan dolgokat teszünk szabad akaratból, amik talán nem is mi vagyunk, hanem valami felsőbb jónak a megnyilatkozása. Amiket nyilvánvalóan szabad akaratunkból cselekszünk, de mégis tudjuk, hogy mi magunktól nem vagyunk ilyen jók. Amikor egy picit túllépünk azon, hogy "én" és "nekem" és valami nemeset teszünk. Nem az elismerésért, hanem mondjuk titokban. Érdekek és játszmák nélkül. Ilyenkor látszik meg igazán, hogy nem kétlábon járó, egyeneshátú majmok vagyunk, hanem emberek; valami szebbnek és jobbnak a lenyomata itt a Földön.

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki tudta, hogy nem vihet magával minden emléket a múltból. Tudta, hogy amit egyszer már megélt, soha nem fogja tudni teljesen visszaidézni., és ha valami igazán fontos történt vele, soha nem fogja tudni teljesen elfelejteni. Úgy tartotta, a múltat egyszerre kell tudni megölni és életben tartani. Tudta, hogy nem örizhet meg mindent, ami jó, és nem szabad minden olyan emléket kitörölnie, ami rossz. Időnként félt, hogy fontos dolgokat felejt el, és aggódott, hogy lényegtelen dolgokat őrizget az emélkei között.

Úgy döntött, hogy szüksége van emlékekre a múltból, ugyanakkor nem engedheti meg, hogy azok betöltsék az életét, hisz az élettel együtt kell haladni. Ezért egy fiókot nyitott, amiben a legtanulságosabb, és legszebb emlékeit őrizte. Egy fióknyi emlék és kötődés. Ennél sem több, sem kevesebb nem kellett neki. Tisztában volt vele, hogy van olyan kapcsolat, amely nem szól örökre, van olyan emlék, amit el kell felejtenie, van olyan sérülés, amin túl kell lépnie, de van olyan hiba, amire mindig emlékeznie kell.

És volt, hogy nem jó dolgot őrzött meg. Hisz az ember hibázik. De ha rádöbbent, hogy rossz dolgot őrzött meg, még mindig meg volt a lehetősége annak, hogy kidobja azokat. A legrosszabb az volt, amikor arra döbbent rá, hogy értékes dolgokat hagyott elveszni, és ettől a félelemtől különösen nehéz volt megszabadulnia. 

Hogy mi lett a további sorsa nem tudom. Talán túl türelmetlen volt, és egyre kevesebb dolgot hagyott meg a fiókban, talán egy idő után attól való félelmében, hogy fontos dolgokat feled el úgy gondolta, hogy egy fiók mégsem elég ahhoz, hogy teljes életet éljen. Lehet, hogy felfogta, hogy nem az emlékek teszik az embert boldoggá, és egy ember sem spórolhatja meg a rossz döntéseket semmilyen téren. Nem tudom, hogy mindent feledni vágyó ember lett-e, vagy régiséggyűjtővé vált-e.

Nem tudom, mert ez az ember én vagyok. És te vagy, és a szomszéd néni, és a hetvenőt éve halott József Attila, és a miniszterelnök, és az idős bácsi, aki a buszon mindennek lehordott, mert meglökted. Mindenkinek felednie kell, és mindenkinek őriznie kell emlékeket, hogy ember maradjon, és éljen. 

Ha valaki állít neked valamit és elhiszed neki és közben csak beugratott, akkor miért kell azt mondani neki, hogy bedőltél neki! hangos gúnykacajok között? Az olyan rossz néha. Azt hiszem, hogy ezzel csak az emberek belénk vetett bizalmát vesztjük el szép lassan. Persze jöhet a kérdés, hogy miért volt olyan naiv az illető. Pontosan azért, mert megbízott a másik illető szava-hihetőségében. De azért egy az egyben nem ítélem el őket, mert esete válogatja, hogy rossz-e vagy jó, és magam ellen sem szeretek beszélni. Az is lehetséges, hogy teljesen feleslegesen írom ezt le, mert az emberek azért mindig igyekeznek tőlük telhetően legjobban dönteni. Inkább csak a súlyát nem mérik fel, illetve a hatásfokát nem mérték fel jól. Hihetetlen. Ilyeneket minek írok le? Légből kapott gondolatok...