Van valami végtelenül magányos az összetörő üveg halálos sikolyában. Jött valaki - nem fontos, hogy ki, és honnan - aki egyszer kapott, vagy vett, talált, lopott egyszer egy üveget. Lehet, hogy ez csak egy négyzetalakú lap volt, vagy másfél decis, kommunista pohár jó vastag oldalakkal, befőttesüveg, jénai tál, vékonyfalú visszafogottan díszített pezsgőspohár. Talán különleges volt, talán csak egy a milliókból. Ez az üveg egyszer, vagy többször jó szolgálatot tett gazdájának és ez boldoggá tette az üveget. Örömmel töltötték el a testén átszüremlő fény, a színek, a szünetelen táncoló hangok, és saját hasznosságának tudata. Egy napon aztán - használat közben, vagy ellenkezőleg, egy elfeledett polc elfeledett tárgyainak takarítása során, szándékosan, vagy véletelenül gazdája összetörte. Még mielőtt millió apró darabra esett volna, szét, utoljára rácsodálkozott erre a gyönyörű világra. A szeretetre, amit megkapott, és amit nem, a fények játékára, az időre, a levegőre, egyszóval mindenre, ami szép volt, és egyszerre mindez feledhetetlennek, és elhagyhatatlannak tűnt fel előtte. A következő pillanatban éles csörömpölésse földet ért, és apró darabokra pattant. Többé nem volt sem színe, sem alakja, semmi haszna. Egy kupac szemét volt csupán, amit nem takarítottak össze, és ami nem kellett hiretelen senkinek. Mert nem takarították el. Nem tudni miért. Talán az utcán tört össze, és senki ügyet sem vetett rá, talán csak hanyag volt a használója, vagy éppenséggel még szemétkupac alakjában is ragaszkodott hozzá. De a legvalószínűbb, hogy mindenki túl koszosnak, és undorítónak találta ahhoz, hogy hozzányúljon. Lehet, hogy még helyre lehetett volna hozni a dolgot, csak erre senki nem gondolt.

Van valami végtelenül magányos az összetörőbizalom halálos sikolyában. 

Van abban valami szívszorító, vagy egyszerűen, férfiasan elintézve kényelmetlen, égő, vagy gáz, ha valaki ismer engem, szeretne megismerni, barátomnak tartja, vagy szeretné tartani magát, mégsem hajlandó arra, hogy elolvassa egy-egy blogbejegyzésemet, felnézzen ide. Nem azért mert én olyan szörnyen exhibícionista vagyok, és annyira szeretném, ha valaki áradozna arról, hogy milyen magvas, mély, szép dolgokról írok. Nekem az is jó, ha beleköt a helyesírásomba (bár az elég csekély érdeklődést jelez) vagy vitatkozik azzal, amit állítok. Nem feltétlenül neki írnia ide, jeleznie, nekem, hogy itt járt. Egyáltalán semmit nem kell tenni. De ha nem érdeklik a gondolataim, legalább azok, amiket  mindenkivel megosztok, akkor mit akar tőlem ennél többet, személyesebbet. Ha valakinek már ez unalmas felháborító, akármilyen akkor miről, mit akar tőlem? Bízom magamban annyira, hogy elhiggyem: van akit ez érdekel. Van aki tisztában van azzal, hogy ez nekem valamilyen szinten kell. Kell az, hogy írok, kell az, hogy mások lássák, és ha éppen úgy érzik, akkor reagáljanak. Nem vagyok grafomán, és azt hiszem magamutogató sem. De hozzá tartozik az életemhez, hogy van amit leírok, sőt van, amit soha nem mondok ki, csak leírom, mert írva jó. Viszont lehet, hogy beszélni is jó lenne róla, ha nem csak én akarom.

Nem kényszerítek senkit arra, hogy olvasson, de aki itt van, az jó ha tudja, aki meg nem, azt borítsa a feledés és tudatlanság jótékony homálya. És ezt fel is lehet fogni egyfajta ars poeticának.

Na, ha valaki kérdezte volna, ezért írok blogot. Vagy ilyesmi. 

Az a semmi máshoz nem hasonlítható boldog, gondolkozásra, és őszinteségre ösztönző helyzet, és érzés.

Az ég mélykék sötétjében világoskéken fénylenek a világ legtávolabbi pontocskái, a csillagok. Velünk szemben (mert ebben a helyzetben abszurd dolog a magány) a szemkáprázatóan világos tűz, hátunk mögött a mindennél sötétebb éj. Hátunkba a hideg kapaszkodik, arcunkat perzseli a tűz.

Nem tudom, mi hozza közel egymáshoz ilyenkor az embereket. Talán a mindannyiunkat vonzó forróság, vagy a magából mindinkább kilökni igyekvő, egyre marcangolóbb hideg. Lehet, hogy a milliárd kilóméterre lévő csillagok láttán érezzük magunkat közelebb egymáshoz, vagy a gyorsan hamuvá égő fadarabok tudatosítják bennünk, hogy az emberi élet szörnyen rövid a szándékos távolságtartsához, esetleg az égbe törő szikramilliók szabadítanak fel bennünket az őszinteségre. Ez igazából mindegy is. A tábortűz, mint olyan nem megmagyarázható. Nincs is szükségünk magyarázatokra, elméletekre, csak élvezzük, hogy nincs idő és nincs áthidalhatatlan távolság. Béke van. Fehér zászlók, bizalom és biztonság.

Ősz van. Égetem a leveleket, és bámulok a tűzbe. Emlékezem a csodás nyárra, az arcokra, szavakra, gesztusokra, történetekre. Tábortüzekre, és a sok jóbarátra. Besötétedett, és a csillagok ugyanúgy ragyognak, mint a nyári éjszakákon. Nyugaton a nap utolsó sugarai megfestik az eget. A fák között megül az édes-kesernyés füst. A tűz lassan kihuny, néhány szenes gallydarab, és hamu marad csak. Így múlik el...

Tisztában vagyok vele, hogy az emberek tükrök, amik bennünket, vagy a részleteinket mutatják meg. Ha meg akarom magam egy kicsit ismerni, hogy milyen vagyok, akkor nem szabad egy ember tükrében nézni magam, ezt is tudom. Mégis mindannyiszor meglep,hogy a különböző tükrök különböző tényeket mutatnak. Belenézek egy tükörbe, ami azt mondja, hogy nagy az orrom, és tényleg nagynak látom magamis, nagyobbnak, mint másoké, és mint gondoltam. A következő tükör viszont azt mutatja, hogy igazán csinos az orrom, formásabb szinte mindenkiénél és tényleg úgyis is veszem észre. Összezavarodok, hogy hogyan lehetséges ekkora változás? Nem létezik, biztos nekem van valami bajom. Rendeben, az ember orrának mérete változhat egy kicsit, megfázik, vagy sír és megdagad stb. de ekkora változás nem nromális.

És a legszomorúbb az egészben, hogy szinte soha nem az orromat vizsgálom meg az emberek tükrében, hanem az önbizalmamat, a tehetségemet, nyíltságomat, szigorúságomat, komolyságomat stb.

Aztán szerencsés pillanataimban eszembe jut, hogy én is görbe tükröt mutatok a világnak, és bizony másoknak az a világ, aminek görbe tükröt mutatnak, részben én vagyok. Szerencsétlen pillanataimban pedig egyszerűen csak közelebb hajolok a görbe tükörhöz, és mégjobban eltorzul a kép elborzadásomra. 

Így halottak napja környékén egész stílusos a cím, úgy érzem. Ma merült fel bennem, hogy milyen kifejező is ez a szókapcsolat. Mindenkinek vannak az életében olyan dolgok, amiknek egyszer vége szakad. Széttört barátságok, elveszett illúziók, fájdalmas kudarcok. Olyan dolgok, amik elviselhetetlennek tűnnek kezdetben, aztán egyre kevésbé fájnak. Először heves érzelmeket váltanak ki az emberből, és a gyógyulás érdekében drasztikus lépéseket kell tenni, nem szép szóval élve: temetni kell. Miért? Mert különben előáll a temetetlen helyzet. Ezt nem (csak) tapasztalatból mondom, hiszek a szólásnak. És mi a temetetlenség következménye? A kísértetjárás (elméletben). Az, hogy az emberke gondolataiban időről időre feljön a kudarc kísértete. De, ha van temetés, akkor a normális következmény a feledés, de legalábbis a fájdalom megszűnte. Amíg viszont időnként vissza-visszarévedünk, és a még esetlegesen elsüllyesztett problémákat is kvázi élőként kezeljük, illetve nem fogadjuk el egy-egy dolog múltát; nem kezeljük egészségesen a kudarcot.

Annyi mindent fel kellene dolgoznunk, nekünk embereknek. Talán ott a hiba, hogy túl sokszor hisszük azt, hogy a hallgatás is egyfajta feldolgozási mód. Pedig nem. Feldolgozás az, ha tetteinkkel bizonyítjuk, hogy elfogadtunk valamit, jelenesetben mondjuk egy kudarcot. Nem érdemes feleslegesen minden apró probléma megoldatlanságát elfogadni, de reménytelen ügyekbe energiát pazarolni sem. Ha valaki nem akar ismerni, soha nem fog válaszolni semmilyen üzenetedre, nem lesz már soha szükséged mondjuk a telefonszámára. Ha valaki megbízhatatlan, nem lesz hirtelen megbízható egyszercsak, nem érdemes rá számítani. Ha valakit nem sikerül jobb belátásra bírni, akkor nem fog hirtelen megváltozni,  nem kell úgy viselkedni, mintha mégis sikerült volna meggyőzni. Nincs értelme, csak csalódottságot okoz, és időről időre felmerülő miérteket.

"ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak"

Jó néha egy-egy szókapcsolat mögötti igazságot felfedezni. Máskor igyekszem szórakoztatóbb lenni :) 

Sétálok a Duna parton, később a Vörösmartyn, majd egy plázában. Néha itt, néha ott. Rengetegen jönnek velem szemben, sokan mennek el mellettem. Nem sietek, egyedül vagyok, és nem tartok sehova. Persze mégsem vagyok magányos, szívemben dal van, és szikrázó napsütés, szabadság. De a tömegben nincs meg ez. Látom őket, a sok-sok embert, akinek bensejében csak az űr, jéghideg sötétség lakik. Egy-egy pillanatnyi célt, egyperces kielégüléseket kergetnek. Együtt vannak, mégis külön-külön Színs forgatag, de az egyének szíve komor, szürke. Olyanok, mint az őszi levelek: színesek, szépek, de már rajtuk van az elmúlás bélyege. Lázas tömeg, akár egy test utolsó, végleges halál előtti percei. Forrók, lüktetők, de a vég szinte biztos.

Egy perc, vagy egy év, évtized, egy század már csak, és ezt a tömeges magányt már semmi-semmi, még az élet sem tartja egybe. Végignézek az utcán, és elképzelem 100 év múlva ugyanezt az utcát, ugyanezekkel az emberekkel. A legtöbbjükből addigra már por sem marad. Törött, szinte alaktalan babakocsija mellett egy mostani kisbaba utolsó perceit éli töpörödött öregemberként. A szökőkút és szobrok helyén formátlan kődarabok, a házak megrogytak az évtizedes terhek alatt, a padok fája végleg elkorhadt, helyükön már csak két rozsdás vasdarab.

És én megyek, szívemben a dallal, és a jövendő ígéretével. Élni fogok!

Teljesen más az egyetemi élet, mint a középiskola volt. És nagyon sok agyaskodó prof van. Ha valakit bővebben érdekel, kérdezzen :)

Régen. Folytatom: Régen vidáman, frappánsan, rettenetesen szétszórtan és helytelenül írtam. Bár elolvasni a saját irományaimat nem voltam képes (nemcsoda), nagyon kreatív voltam. Aztán kezdett megkomolyodni a hangom. Egyre többször próbáltam valami "nagyot", "művészit" alkotni, vagy esetleg valami nagyon bölcset mondani úgy általánosságban, ami persze azon kívül, hogy eleve kudarcra ítélt próbálkozás volt az esetek többségében, egyáltalán nem volt probléma. Aztán most tavasszal vagy mikor úgy tűnt, mintha megtaláltam volna a hangom. Kicsit elvont, kicsit képszerű, kicsit talán közhelyes írásokból nyújtottam egy párat, és nem volt rossz. Élveztem, és elolvasni sem volt akadály számomra. Viszont a nyár kizökkentett ebből. Olyan, mintha már nem akarnék írni. Lehet, hogy nem is akarok. Nem tudom. Annyi minden kis csacskaságról írhatnék, ami a fejemben megfordul. Úgyértem nem a szó szoros értelmében csacskaság, csak olyan dolgok, amiken elgondolkozgatok, aztán a vége mindig egy közhely, de legalábbis olyan dolog, amit már legalább kétszer-háromszor hallottam. És az már nem az én kis felfedezett okosságom, hanem olyas valami, amit már előttem is feltaláltak. Nos igen, ez sokszor kelt bennem olyan érzést, hogy felesleges is annyit gondolkozni, pláne még le is írni. Sodródjak csak szépen az eseményekkel, vagy azokkal szemben, de legalább éljek valódi, cselekménydús életet. Ha az életem egy könyvhöz kéne hasonlítani (persze nem kell, de megteszem) akkor a kezdetekből úgy tűnik, hogy olyan mint az a könyv, amit nemrég olvastam (LeClézio: Terra Amata) nem sok cselekmény van benne, a főhős a saját képzeletvilágában él, szinte delíriumban, mindenféle benyomást leír az alkotó (a könyvé), de igazából nem történik semi, de semmi az égvilágon, és bár összesen kb 300 oldal, még azt sem éri meg elolvasni (képletesen: leélni). Viszont ha veszünk egy Solohov könyvet, vagy bármit, ami ennél élvezetesebb, akkor már érdemes nekikezdeni az olvasásnak, és be is fejezni azt. Nem muszáj hihetetlenül izgalmasnak lennie az életemnek. A nagy dolgok úgysem hihetetlenül izgalmasak. Csak éppen nem biztos, hogy a sok-sok töprengés, a kis saját világom építgetése előre viszi az életemet. Nos ezért: csakis olyan bejegyzéseket kívánok ezekután megírni, megosztani, amik valamiféle előrehaladást jelentenek, előrelendítik az életemet, és nem visszahúzzák. Valami olyat, amit nem feltétlenül fantasztikusan sziporkázó, vagy izgalmas, de legalább hasznos, vagy legalábbis nem annyira haszontalan. Stb.

Na sziasztok! :) A hosszú, de nagyon jó nyáriszünetnek ezennel vége. Egy kicsit magamról, csak hogy tudjátok, hogy mivan, bár nyilván mindenki értesült már róla itt, vagy ott. Szóval idén nyáron voltam a családdal az őrségben, Keszthelyen, kétszer Erdélyben, és most itt vagyok. Egyszerűen, de őszintén: remélem sokat változtam ezen a nyáron, és remélem tartósan. Lassan az egyetemi élet is beindul, ezzel nem untatnék senkit. Egyelőre ennyi, egy kis helyzetjelzés, aztán majd jövök valami igazán jóval.

Örömmel jelentem be, hogy felvettek az ELTE ÁJK jogász szakra :)

Mottó:“A barát az, akit ismersz, és mégis szeretsz“
Sok ilyen, és ehhez hasonló szólással találkozom mostanában. Úgy gondolom, hogy annak ellenére, hogy ennek, és társainak (nehéz időben ismerszik meg a jó barát; olyankor szeress, mikor legkevésbé érdemlem meg) van igazságtartalmuk, nagyon sokszor visszaélésre adnak okot. Úgy gondolom ugyanis, hogy az, nem fair, ha ezeket az idézeteket az azokban “barátként“ szereplő egyének mondogatják magukra. Ezeket a megállapításokat, úgy gondolom nem azért tették azok akik tették, hogy néhány egocentrikus ember közhellyé koptassa, ráadásul magára vonatkoztatva, hanem azért, mert egészen rendkívüli, és csodálatos dolgokat fedeztek fel a barátságokban. De nem is azért vannak ezek a szólások, hogy barátság alanya, elszenvedője (sic!) a barát orra alá dörgölje. Azt hiszem, mindkét felvázolt viselkedésforma unfair, és talán nem vagyok túl szigorú, ha azt mondom, hogy aki ilyet komolyan mond, az úgymond megérdemli, hogy képletesen szólva kiállítsák a barátságból. Nekem ilyesmire nincsen élő példám, és lehet, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Viszont általában azok, akik még nem találkoztak szabálytalankodókkal, hajlamosak elhinni, hogy nem is léteznek ilyenek, jelenesetben olyanok,akik a barátság szabályainak ilyen durva megsértésére vetemednek. Azt gondolom, hogy itt is fontos, hogy az ember legyen sportszerű. Hiszen gondoljunk csak bele, milyen lehet a szabálytalanság elszenvedőjének, meggyötörtnek, megalázottnak lenni.

Blogverseny 

Mottó: "A bátorság nem a félelem hiánya, hanem egy döntés, hogy létezik fontosabb dolog, mint a félelem."
Egy felnőttnek nagyon bátornak kell lenni. Bátorság kell egy üzlet megkötéséhez, egy munka elvégzéséhez, ahhoz, hogy megszólítsd a főnököt, vagy szóba elegyedj a utcán valakivel. Bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy megismerkedj valakivel, hogy kérdezz valakitől valami fontosat, és hogy elmondd azt, másoknak, ami neked legfontosabb. Ahhoz is kell bátorság, hogy egy jelentéktelen dologgal kapcsolatban véleményt alkoss, és kiállj mellette, de az igazi bátorság ahhoz kell, hogy a legmélyebb, legbelsőbb meggyőződésedről számot adj. Hogy kiterítsd a (z akár szószerinti) legszentebb meggyőződésedet mindenki ellenvéleményének viharába, hogy állást foglalj emellett a dolog mellett. Továbbá bátorság kell ahhoz, hogy megmondd azoknak az embereknek akik körülvesznek, hogy fontosak, hogy szükséged van rájuk, hogy elismerd, mennyire kellettek eddig is, és hogy elmondd: számíthatnak rád, vállalva a kockázatot, hogy visszautasítanak. Bátorság nélkül nem tudsz ellenállni. Nem tudsz kitartani az elveid, a családod, a barátaid, az életed mellett, és senki nem fog számításba venni. Bátorság híján nem tudsz adni, lemondank dolgokról, de nem tudsz.elfogadni sem emberhez méltón. Iszonyat nagy bátorságra van szükség ahhoz is, hogy lemondj alkalomadtán az igazadról, hogy megtanulj bocsánatot kérni a hibáidért, és elengedni mások tévedéseit
De a bátorság nem egyenlő a vakmerőséggel. Ésszel kell bátornak lenni, kompromisszumkészen, de nem megalkuvón. Mert nem a gyáváké, vagy merészeké a szterencse, hanem a bátraké.

Mottó:“Beleírlak a blogomba“ (Én)

Sokat forog bennem mostanában ez a mondat. Nemcsupán a helyzet miatt, amiben kimondtam először ezt a mondatot, illetve a további helyzetek miatt, amiben használtam, hanem mert most már végre arról gondolkozhatok, amiről én akarok, és nincsen meg az a zavaró hátsó tudat, hogy máson kellene jártatnom az eszem, és rájöttem, hogy néhány dolgot végig kell gondolnom, és le kell rendeznem néhány rossz döntésemmel romba döntött kapcsolatot. (Igen már megint a hülye kapcsolatok.

De én megmondtam, hogy szociálpszichológus leszek ha már meggazdagodtam) Nem gondolom, hogy sikerülni fog mident maximálsan helyreállítani, de hinni szeretnék benne, hogy sikerülni fog. Lényeg az, hogy egyáltalán nem erről akartam írni.

Az jár a fejemben, hogy mennyire épült bele az életembe eza blog. Nem mintha függő lennék, mert nem lenne nehéz abbahagyni a blogolást, végülis nem egyszerű mindig normálisan írni (nem is mindig sikerül) de valószínűleg azért nehéz lenne ennyi idő után feladni amit építettem. Lényeg az, hogy bár nem írok sokat, tagadhatatlan, hogy azért eléggé hozzám nőtt a blog.

Így aztán felmerült bennem, hogy mennyire szükségszerű, hogy valaki belekerüljön a blogomba, akit megismerek. Volt idő, mikor szándékosan beleraktam emberkéket rossz szándékból, majd jóból, egyik sem szült jó vért. Az egyik túl őszinte volt, nem folytottam le magamban olyan gondolatokat, amiket le kellett volna, a másik esetben pedig nem tűntem elég őszintének, vagy nemtudom. Semmi rosszat nem akartam, de ez annyira hihetetlen volt, hogy mindent rossz indítékot feltételeztek rólam, amit lehetett, épp csak azt a jót nem, amit leírtam. Viszont voltak olyanok, akik elég jól reagáltak, az ilyen emberek miatt gondolom, hogy megérte barátaimról írni. Persze azokról nem kellett volna, akik nem ismertek eléggé, és nem tudtak megérteni. Sajnálom. Dehát tehetnék valamit jóvátételül?

Mottó: "Éld e rossz világot, és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen" (Radnóti)

"Menjetek el: Ímé én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé." (Biblia)

Bezárult egy ajtó mögöttem. Türelmetlenül várom már, hogy végre kinyíljon egy másik. Kint vagyok a szabadban, ez fantasztikus érzés. Ugyanakkor hiányzik az ajtón túli világ. Szabad vagyok, de egyszersmind hontalan. Élvezem a friss levegőt, a változás szelét, de egy kicsit fázom. Néha-néha megborzongok, vágyom a benti melegre, a megállapodottság örömére. A forró kandalló, a langyos tea, az otthon illata. És néha felélednek a régi ösztönök. Egy-egy reggelen eszembe jut, hogy mit kellene ma kitakarítanom, rendbe tennem, összekészítenem, hogy készen álljak az indulásra. Aztán belémhasít, hogy erre már nincsen szükség. Nem kell aggódnom, hogy nem voltam elég alapos, mostmár mindegy. Egy dolgom van: arra koncentrálni, hogy ne tévedjek el. Hogy amerre járok, mindig egy kicsivel jobb legyen a világ. Nem akarom megváltani, csak élhetőbbé tenni. Hiszen erre készültem, amíg otthon voltam. Ezer veszély, ezer próba között kell helytállnom. De nem vagyok egyedül, és tudom sikerülni fog. Mégha bárány is lennék a farkasok között.

Itt az idő a repülésre. Kikerültünk az alma mater óvó szárnyai alól. Büszkék ránk, örülnek nekünk, de minden egyes dicséretben, jó szóban benne van, hogy ezentúl magunknak kell boldogulnunk. Ott hagyjuk az iskolánkat, ami annyi emlék színtere volt.Volt kacagás, féktelen öröm, boldogság.

Voltak komoly percek, mikor percekre is, de felnőttekké váltunk. Volt sírás, keserves, és fogcsikorgató dolgok. Az iskola egy kicsit az életünkké vált, kinek többé, kinek kevésbé. Volt hogy azt hittük, sose éljük túl, de végül csak nem sújtott le a végzet.

 Egyelőre azon vagyok, hogy mindent, ami a gimnáziumra emlékeztet elsuvasszak, minél mélyebbre a pincében. Így is van ez rendjén. És úgy is, hogy az első adandó alkalommal elővegyem, és nosztalgiázzak. Hiába, nem lehet nem érezni legalább egy pici elhagyatottságot, hiányt, sivárságot. De kész. Kiléptünk a nagybetűs életbe. Nincs megállás. Szállj messze, válj szabaddá. Új dimenziók várnak. Ezt üzenem magamnak.

Mottó:
“Mint mondtam, egész délután ott ültem, és töprengtem magamban“

Szokványos mondatrész egy könyvben. Nekem viszont megragadta a figyelmemet kivételesen. Hogyan tudott valaki egy dolgon gondolkodni egy egész délutánon keresztül? Furcsa dolog az ilyesmi. De bármennyire is rendellenes viselkedés ez, nagyonis sokszor fordul elő velem is, és úgy tűnik, hogy nem csak nekem van szerencsém.

Zavaró, ugyanakkor érdekes jelenség, mikor az ember akaratát megfeszítve sem képes egy tárgytól eltérni. Van egy dolog, ami befészkeli magát az ember fejébe, és nem elég, hogy semmi áron el nem akar mozdulni, de szippantja magába az illető egész lényét. És sokszor akaratunkon kívül, sőt annak ellenére lesz valami egy időre a mindenünkké. És annak csak örülhetünk, ha csak egy időre válik a mániánkká olyan dolog, ami még számunkra is nem kívánatos. Úgy értem, mikor valamilyen gondolat folyamatosan mindenhol felbukkan, és magára vonja a figyelmet, amikor már a rabjává válunk egy gondolatnak, ha csak rövid időre is, akkor a szabadság vágy is el kezd kapálózni. Az enyém legalábbis. Szerintem nem normális, ha az ember csak úgy hagyja, hogy egy nem kívánatos dolog gravitációs ereje magába szippantsa. Ezért teszek is ellene. Végülis, ha nem szegülnék az ilyen  dolgokkal szemben, akkor egy idő után eszelősen rabjává válnék annak a dolognak, a részemmé válna, úgyhogy én nem kértem, hogy az legyen. És úgy gondolom, hogy mindenkivel így van ez. Szerencsére a legtöbb embernek van ereje, hogy szembeszálljon vele, a többiek számára pedig van fenntartva egy csodálatos intézmény, sárga falakkal. Már amíg le nem építik őket, mert nem bírja az állami költségvetés :D :)

A közelebbi ismerőseim, mint említettem , valószínűleg észrevették azt a vitatható értékű viselkedésemet, hogy bizonyos dolgokat alaposan végiggondolok, (akár felselegesen is) és a megálapításaimhoz ragaszkodom. El kell azonban mondanom, hogy bár ennek a koncepciónak a látszatához ragaszkodom, a megállapításokhoz valójában sokszor nem.

Van ugyanis, hogy megállapítok egy dolgot, néhány barátom, és ismerősöm szerint helyesen, és ilyenkor előfordul, hogy csodálnak, vagy irigyelnek, hogy én érzelmi töltetet figyelmen kívül hagyva milyen józanul viselkedek. Most viszont felvilágosítanám a tisztelt olvasó közönséget, hogy nálam egy állítás kimondása, és a következtetések levonása egy dolog, ezek megvalósítása pedig egy másik, sokszor sokkal nehezebb dolog. Nem azért, mert én álnok módon tudatosan prédikálok vizet, és iszok bort, hanem azért, mert ember lévén nem betáplált algoritmusok, hanem részben érzelmi szempontok alapján döntök, illetve hajtom végre a döntésem. Az már egy külön dolog, hogy az ilyen irányú kudarcait az elméleteimnek nem reklámozom. Részben teszem ezt azért, egy kicsit gyengeségnek is tartom ha az érzelmeim felülírják a józan észt.

Van azonban eset, amikor a józan ész bírálja felül az érzelmeimet, és ezt is képes vagyok szégyellni. Még mielőtt mindenki elhatárolódna tőlem, közlöm, hogy igazából nem ezt a tényt rejtegetem, hanem azt, hogy volt mit újragondolnom, és volt miről új, józan döntést hoznom. Magyarul azt szégyellem, hogy okoskodtam, hamis dolgot állapítottam meg, és javulásra szorultam. Van amikor ezt a hozzáállásomat is kigúnyolom, mikor mindenki számára kiderül, hogy rosszul alkottam véleményt, és utolsó lépésként már viccből, csakazértis azt mondom, hogy nekem volt igazam mások valódi igazságával szemben.

Tehát van, hogy önigazolásból, és van, hogy egyszerűen az érzéseimre (szívemre?) hallgatva nem vagyok hűséges bizonyos megállapításaimhoz. Természetesen próbálok ezen a viselkedésemen változtatni, mert amikor már gerinctelenségbe csúszna a dolog, az határozottan rossz, de mivel nem döntő jelentőségű dolgokban viselkedem így, nem biztos, hogy ezen kell elsősorban változtatnom, vagyis vannak sürgősebben megváltoztatandó hibáim. Vagy ki tudja? 

Sötét ég, élénkzöld fű. Ülök egy padon, és néha simogatja a szél az arcomat, néha padostól el akar fújni. Pittypang pihé szállnak a levegőben. EGyáltalán nem fázok. A közeledő vihar ellenére minden csnedes, és nyugodt. Még én is. Véget ért háromnapnyi szenvedés, ami legalább három évnek tűnt. De most ülök egyedül, és már nem zavar semmi. Minden tőlem telhetőt megtettem, egyre közelebb vagyok a céljaimhoz. Teljesítettem, amit eddig is. Nem vagyok büszke rá, csak elégedett, és nyugodt. Néha egy-egy csepp a kezemre, vagy arcomra hullik. Máskor ettől akár el is szomorodnék. Most viszont csak valami különleges békét érzek.

Visszanézek az előző négy évre. Rengeteget szenvedtem, és ezek most annyira értelmetlennek tűnnek, hogy csaknem eltűnik a béke mellőlem. Mert nagyon boldog időszak volt ez az életemben. Őszintén hálás vagyok ezért a négy gimnáziumi évért, de egyben azért is, hogy mindez már a hátam mögött van. Hálás vagyok mindenért amit kaptam, és mindeért, amit nyújthattam. Hálás vagyok a rengeteg lehetőségért, amiket igyekeztem kihasználni. Ugyanakkor egy kicsit fáj. Valahol az a tudat, hogy már soha nem mehetek napi szinten azok közé az emberek közé, akik csaknem testvéreimmé váltak, akikkel néha már úgy veszekedtünk - olyan hévvel, és olyan könnyen felejthetően - mintha egy család része lennénk. Az életem részévé vált közösségi forma, az osztály eltűnik az életemből. Sokkal több időt fordíthatok a válaszott barátaimra, és ezek az emberek sem tűnnek el, de hiányozni fog az eltöltött idő. És hiányozni fognak a többiek, az iskolatársak, tanárok, az épület. Valami nagyon jó, új kezdődik, de valami végérvényesen véget is ér ezzel együtt. Nem bánom, és nem sajnálom, de nem lesz könnyű megszokni, hogy mindez nincs többé.

 Egyre hevesebben esik az eső. Ideje bemenni.