Most csak azért írok, mert megígértem, és az ígéret szép szó.

Ezzel most minden könnyen eltántorítható embert elrettentettem, tehát tárgyra térek: valójában van egy remélhetőleg elég szemléltető, világos (és meglehet mérsékelten izgalmas) bejegyzésem, ami viszont csak félig van kész egyelőre, de ígérem kész lesz. (Lassan egyébként politikusi szintre emelem az igértgetést :D)

Tényleg tárgyra térek, szóval csodálatosan boldog húsvétot kívánok mindenkinek, amit húsvétnak még csak-csak, de nyuszinak semmiképpen nem vagyok hajlandó nevezni. Hat év alatt ugyanis egy dolog biztosan maradt: én nem tudom egyeztetni a nyulat a feltámadással, és annak az üzenetével. Jó persze nyilván ez fakad abból is, hogy számomra elég nagy jelentősége van ennek az ünnepnek (ezt az mutatja a legjobban talán, hogy én a karácsonynál is jobban szeretem, és felemelem ezt az ünnepet, ha tehetem). Mindezek ellenére én azt, hogy "boldog nyulat" kizárólag egy olyan mélyen gúnyos kontextusban vagyok hajlandó kiejteni, ami arra irányul, hogy a húsvétot és nyulat összekötő embereket olyanoknak tűntesse fel, akik teljesen fogalmatlanok egy nemzeti ünnepnappal (?) kapcsolatban. This is my culture; és ebben a tekintetben igen, most kultúrnácit játszom, és nem nem kegyelmezek senkinek :D Már amennyiben számra veszem a "boldog nyulat" kifejezést. (Még mindig muuuy borzasztó :DD)

Btw nem bírok leszokni a zárójeles megjegyzésekről, és az önreflexióról;pedig ez összeszedetlenséget mutat. Rosszul gondolom? Egyébként kit érdekel, hogy mit mutat a viselkedésem; ezúton is megkérném őt, hogy mutassa csak szépen azt, amit én szeretnék, mások meg értsék a cselekedeteimet úgy ahogy szeretném. Mert ez ilyen baromi egyszerá, mint tudjuk :D

ps: Megjegyzem legalább volt inspirálóerő ami miatt írhattam, és ez jó. Mert annak nincs túl sok értelme, hogy írok magamnak úgy, hogy az nyilvános, de tulajdonképpen senkit nem érdekel; mert akkor vagy írjak úgy, mintha nem lenne olvasóm, vagy ha már úgy írok, mint akinek olvasója van akkor legyen is. Ha nem, akkor a blog szánalmas, és ha véletlenül meg is találja valaki, és elkezdi érdekelni, rögtön sikoltozva rohan el, amint rájön, hogy egy kvázi magában beszélő emberrel van dolga, aki azt gondolja, hogy másokhoz beszél. Bölcs-e vagyok? :D

Igazából már napok óta akarok egy önreflexió című bejegyzést gyártani (megjegyzem ez a kifejezés annyira blog-szleng; sehol máshol nem gyártják az írásokat csak a blogvilágban). Mert az egész blogom egy önreflexió volt, ahogy most ez a bejegyzés is. És az a helyzet, hogy azt gondolom, hogy az önreflexió az nagyon sok mindent takar, de mindben benne van az a bizonyos ön előtag. (Adott esetben persze lehet, hogy lekopott, de nyelvtanunkban sokszor egy előtag/szó lekopása csak annyit jelent, hogy a szó, amihez tartozik már magában hordja.)

Az önreflexió öncélú. Semmi más haszna nincs, minthogy aki önmagára reagál, azt jelzi a külvilág számára, hogy neki van egy bizonyos tulajdonsága, és tisztában van azzal, hogy van az a tulajdonsága. Ezzel a közléssel aztán véget is ér az önreflexió hatósugara, az öndicsérgetés, vagy önostorozás, vagy hibajavítás már mind az önreflexión kívül esnek. Tehát ön(!)magában az, hogy valaki sajátmagát képes (elfogulatlanul) megítélni, még nem jelent semmit.

Az önreflexió (ön)magamutogatás. Azzal, hogy rávilágítok egy jó tulajdonságomra, nyilvánvalóan saját magamra mutatok rá, hogy "nézzétek, én még ezt is tudom" - vagy ilyesmi. De arra rámutatni, hogy "elnzését én ilyen és olyan vagyok még", vagy "na már megint milyen vagyok", ugyanolyan önmutogatás lehet. Persze a cél nem feltétlenül az, hogy bemutassuk magunkat, de az, hogy a saját tulajdonságainkra reagálunk, önmagunk bemuatatása másoknak.

Arra jutottam végül, hogy az önreflexió mindig magába foglal bizonyos egyediséget, viszont teszi ezt azon az áron, hogy az ember a jellemének a darabkáit teszi ki az emberek elé azért, hogy azok elismerjék az ő egyediségét. Ha viszont azok, akiket szintén komolyan izgat az egyediség témája, ugyanígy a saját külölegességük kidomborításával vannak elfoglalva, akkor aki figyel és reagál az ilyesfajta önreflexióra, az mind olyan ember lesz, akit ez nem érdekel. Ezt meg nem hiszem, hogy bárki szeretné.

Szóval az önreflexió korszaka befejeződött a blogomon.

Erre írhatnám, hogy "na ez a mai bejegyzésem sem a legjobb ever". Persze nem teszem (...)