Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki eldobálta az összes emlékeét. Időről időre, mikor takarítást tartott a lelkében, a szobájában, a kapcsolataiban, módszeresen kiirtotta a felgyűlt emlékeket. Talán nem is érzéketlenségből, rosszindulatból, egyszerűen csak azért, hogy szabad legyen. Hogy mindent és mindenkit hátrahagyva arra koncentrálhasson, ami előtte áll. Ezt az életmódot könnyű volt fenntartani, hiszen onnantól, hogy elhatározta: időnként tiszta lappal kezd mindent, nem volt más feladata, mint rendszeresen kirakodni mindent az élete minden területén, és egyszerűen elfeledni azokat. Ez az ember dinamikus, rendkívül lendületes és tevékeny. Viszont a sebesség sokszor úgy elragadta, hogy egyszerűen elment az élet mellett; amellett ami mély és emberi.Hiába tapasztalt meg rengeteg mindent, nem tudott a tapasztalataira támaszkodni, hiszen amik voltak, azokat mind elfelejtette, ezért semmi nem óvta attól, hogy újra és újra elkövesse ugyanazokat a hibákat. Ha visszanézett volna lehet, hogy azt látta volna, hogy időről időre ugyanazokat a köröket teszi meg, és nem tud szabadulni a saját hibáitól. Lehet, hogy hiába érezte magát szabadnak, egy meghatározott pályán körzött egész életében. Lehet, hogy úgy érezte, előre halad, de ez csak öncsalás volt. Valójában aki nem hagy nyomot maga után, az nem halad semerre. Nem lesz se jobb, se rosszabb, csak mindig más. Ez a szegény ember, nem tudhatta meg egész életében, hogy milyen eredményeket elérni jobbá lenni, és legfőképp egy dolgot nem tudhatott meg soha, hogy mi a hűség.