Most megint felfüggesztem egy picit a dalsoros-címes projektet. Gondoltam írok még így idén utoljára. Érdekes amúgy, hogy valahogy nem megy nekem ez a blogolós dolog, úgy, ahogy szeretném. Vagy mindennap írok vagy egyáltalán nem. A gond csak azzal van, hogy ha mindennap írok, akkor szükségszerűen felhígulok.

És ez most megint önreflexió. Lehet, hogy a múltkor nem kellett volna annyira kategorikusan kijelenteni, hogy fujfujfuj, magamról nem írok, a saját viselkedésemre nem reagálok, mert az exhibícionista, és unalmas szokás. Lehet, hogy igaz, de mivan, ha ez a blogolás lényege. Végülis, ha nincs semmi személyes vonás a dologban, akkor miért is blog a blog, és miért nem esszé/novellagyűjtemény (a terhányabb fajtából)? Esetleg ha valaki jár itt, és van véleménye a témáról, akkor ne foja magát vissza, hátha okosabb leszek.

/Ugyanazt leírni másképp nem ér :) / 

Azért szeretem a könyveket, mert olyan sokszor ráismerek egy-egy képzeletbeli figura tulajdonásgában a saját vonásomra. És én azért tisztelem az írókat, mert le tudják írni annyira kézzelfoghatóan a dolgokat, hogy az ember magára ismerjen. És egy helyzetet egy eseményt is át tudnak úgy adni, hogy anélkül, hogy látnám érzem, a hangulatát, a történések súlyát. Agatha Christie-t sem a gyilkosságok iránti morbid vonzódás miatt szeretem, hanem azért, mert úgy érzem, hogy ha egy századdal később születik, akkor nagyon jó barátom lett volna. Úgy érzem, hogy rokonlelkem volt (vagyishát lenne, vagy mi). Legalábbis én őtt úgy látom, mint egy olyan asszonyt, aki néha szórakozott volt, de amúgy volt egy jó adag esze, és jól tudott írni és szerette az irodalmat ( persze nem azért rokomlélek, mert olyan, mint én, hanem azért, mert én is olyan szeretnék lenni.). Persze, nyilván majd mindenki jól elámul, hogy mivel nem vállalok én közösséget, dehát ez van. Egyébként néha olyan jó jellemrajzokat írt és egy-egy érzést olyan jól megformázott, hogy szerintem az zseniális, pont azért, mert nagyon röviden, és egyszerűen, de nagyon világosan írja le az adott érzetet. Ennek örömére akkor idézek tőle egy olyat, amiből nagyon magamra ismertem (ja és vigyázat az eleje nyál):

"Elérkezett hát, amitől úgy rettegett: egyedül maradt fájdalmával.
Mit is mondott Edwardnak?... Szeretném gyászolni Johnt...
Leroskadt egy székre, és hátralökte arcába hullott haját.
Egyedül...üresen...kifosztva. Szörnyű, tátongó űr...
Szeméből könnyek törtek elő, és lassan végig folytak arcán. Ez hát a gyász, gondolta, a gyász John után És emlékezett... emlékezett John éles, fájdalmas hangjára:
"Ha meghalnék, még patakzó könnyekkel első dolgod lenn, hogy megmintázz valamilyen istenverte gyászoló nőt, vagy bánkódó figurát!"
Nyugtalanul megmoccant. Miért jutott ez eszébe?
Bánat.Bánkódás... Gyász... lefátyolozott emberalak... alig kivehető körvonalak... csuklya borítja a fejét...
Alabástrom... Maga előtt látta magas, megnyújtott alakját, rejtett szomorúságát, amelyet csupán a drapéria redőinek gyászos, hosszú vonalai jeleznek...
Szomorúság, amint kiemelkedik a hótiszt, áttetsző alabástromból.
Ha meghalnék...
Hirtelen mélységes keserűség fogta el.
"Ez vagyok én!-gondolta- Johnnak igaza volt! Nem tudok szeretni, nem tudok gyászolni... egész valómmal... Az igazi emberek olyanok, mint Midge.
Midge Ainswickben... ez a valóság, a meleg életet lehető erő.
Én azonban nem vagyok teljes ember. Nem vagyok a magam ura, malami rajtam kívül álló erő tart hatalmában.
Nem tudom gyászolni a halottamat.
Helyette marokra kell fognom a bánatomat és belefaragni egy alabástromszoborba."
" A kiállított művek katalógusa.
58. Bánat. Alabástrom. Miss Henrietta Savernake.""

Ez lenne az. És akkor értsd: a gyászolás, John halála a pályázat kudarca például nálam. Az alabástrom szobor pedig az akkor született írás amit a fájdalomról írtam. Ugyanezt én már leírtam ide a blogomba (és leprivátoltam) (persze az egész történet sokkal kisebbrendű, hogy ne mondjam, hogy a lebutított változata az egésznek.)

Nagyon nehezen vettem rá magamat az írásra, de csak neki kezdtem. Pedig az utóbbi 2 nap során legalább 5-ször megnyitottam az írok egyet ablakot, és még írni valóm is volt, de valahogy nem szántam el rá magamat eléggé.

Az első amiről írni szerettem volna, az az, hogy az ember nagyon sokszor az élete során elveszít barátokat, így, vagy úgy, például úgy, hogy megszakad a kapcsolat velük. Ez nagyon frusztráló érzés, főleg, ha belegondol, hogy el fogja felejteni egy idő után ezt az értékes személyiséget és nem fog a sok jó dolora emlékezni amit egütt csináltak, számára az az ember gyakorlatilag elveszik és ha véletlenül találkozna az illetővel akkor észre veszi, hogy már nincs köztük semmi kapcsolat, mások az ismerősök, más más dolgok érdeklik őket, és azért az elmúlt dolgokról is csak mértékkel szabad beszélni. De szerencsére jönnek új barátok, és új dolgok történnek, így az embernek nincs ideje leállni sopánkodni.

Az emberek mindent megtudnak magyrázni, nem kell hozzá más, csak egy kis felelősségre vonás, vagy egyszerűen csak a lelkiismeretük birizgálása. Ha kell, mindent megmagyaráznak, még ha olyan forrás alapján kell megállapítaniuk a saját igazukat, ami az ő állításukkal szöges ellentétben áll. Az emberek mindent ki tudnak magyarázni és nem jönnek zavarba akkor sem, ha esetleg ferdíteni kell az adatokon. Az emberek képesek megmagyarázni MINDENT. Főleg én.