Nem érdekel a ballagás. Fásultan ülök a buszon, és mellettem Zs. szörnyülködik, hogy mi lesz, hogy lesz, nem tudja elképzelni az életet a Ballagók nélkül. Engem nem érdekel, egyáltalán nem izgat. Egyszerűen tudom, hogy ez nem lehet igaz, hogy szépen eljátszuk, hogy elballagtak, és utána hétfőn visszatér minden a rendes kerékvágásba. Tudom, és mégis nem így lesz. Nem lesz soha rendes kerékvágás. Persze nem is volt, de ez mindegy. Valahogy ezek a kitaposott utak mindig merőlegesek arra az ösvényre, amin én járok, és ezért csak belehupanok, majd kizökkenek belőle. Ugyebár, az élet rögös útja. Szóval a ballagás nem igazi, csak egy játék, aminek a végén majd mindenki azt monja, hogy "április bolondja" és majd vigyorognak hozzá és csináljuk tovább a hétköznapokat. Szép is lenne! * Mi lesz most? Ez az összes ballagás fő témája. És mi lesz? Semmi. De melyik? Nihil lesz? Nem, csak folyik tovább az élet - jó sebesen. A ballagás mindig azt jelenti számomra, hogy múlnak az évek, és egyszer én is ott leszek. És ijesztő, hogy most kézzelfogható közelségbe került. Emberek, jövőre mi szervezzük! Tudunk mi ilyen színvonalas ballagást teremteni? Nem. Minden silányabb lesz, vagy jobb az idővel. Üres lesz az iskola nélkülük. Jaj, de jó is lenne, ha üres volna. De nem lesz az, jön az új generáció, kicsik, akik egyre nagyobbakká tesznek minket, de akik egyre zsúfoltabbá teszik az iskolát. Van, akinek ez jó. Nekem, is bizonyos szempontból. Sokáig vártam, hogy ballagjanak már el, de a fránya élet mindig kibabrál az emberekkel, ahogy közeledik egy eltávolodás, összehoz mindenkit - mintha kezdenének emlékké válni már akkor. Olyannyira igaznak tartom ezt, hogy kételkedem benne, hogy az osztályfőnökük nem ballagott-e el valóságosan is? De felejteni ki akar, ki akar? Mindenki, és senki. Felejtsünk el mindent, és mégis tegyünk meg mindent azért, hogy ne röppenjenek el az emlékek. Az ember szíve szerint sajnálkozna, de fel kell állni, és tovább lépni. Még akkor is, ha számunkra bizonyos része ezeknek az embereknek meghalt. "Ha muerto". Ahogy mondom. A hétköznapi, közvetlen, a közeli ismerős része meghalt. És ha találkozunk is velük, miről fogunk beszélni? Nyilván nem fogunk tudni ugyanolyan közvetlenek lenni, hiszen a távolság nagy úr. Marad az időjárás. De ebbe sem lehet belenyugodni. A szomorú tényeket csak azért szabad megállapítani, hogy változtassunk rajtuk, tehát tovább tovább tovább. Lesz egy hely, ahol ezek a problémák nem lesznek. Várom.

update: Nem akart ilyen gyászos lenni, dehát: fura. Fura, és ne mondjátok, hogy nins igazam. A napi találkozást nem lehet pótolni. Gondoljatok csak például a múlt nyárra szerény személyemmel kapcsolatosan. Más volt, nem? Nem ugyanaz többé. Erről nem akarok több szót ejteni, mert nem lehet ilyen röviden és nem vagytok hajlandók sokat olvasni, meg nem publikus meg stb [blabla]