Na valamit most már ki kéne adni magamból. Még a végén szemét hiányt kaptok (úúúgy bírom, mikor ilyen álszerény vagyok (megjegyzem legbüszkébb a zárójeles benyögéseimre vagyok)). Rengeteg minden van, amit csinálni kéne, és közben olyan dolgokkal zakaltnak, hogy csak :O. Merthogy minek kell szerencsétlen munka alá temetett diákot- aki mondjuk épp most is nyög a munka nehéz igája alatt, mint azt látni lehet- ami tökéletesen felesleges. Például kémia, matek, ülésrend és társai, akiket féltőn szeretünk- távolról. Nos, ha végre ezt is lezavartam, és végre képes leszek elszakadni az iskolától- mivelhogy hétvége van és ilyenkor az a teendő-akkor valami értelmeset is írok. Mondjuk idézetet, merthogy az biztos értelmes (bár, ha én választom ki(dettó, mint a másik dupla zárójel fent)).

"Köreimben mindig dicsérték, amit alkottam. Fehérszemély, jóbarát, pártfogó sosem fogja ócsárolni azt, amit az ember érettük vagy nekik költ; az ilyesféle udvariaskodásból végül is felszínes dicshimnuszok támadnak, és a kongó frázisok közepette könnyen elpuhul a jellem, ha időről időre nem edzik, sarkallják derekabb munkára.
Szerencsésnek mondhattam tehát magam, amiért egy váratlan ismeretség kemény próbára tette bennem a lappangó vagy megnyilvánuló önelégültséget, tetszelgést, hiúságot, büszkeséget, dölyföt; a próbatétel egyedülálló volt a maga nemében, cseppet sem korszerű, és annál hatásosabb, nyomatékosabb." (Johann Wolfgang Goethe: Költészet és valóság)

Megjegyzem, ezt nem vehetem magamra, maximum a próbára tevő ember szerepét, mivel Goethe-vel együvé számolni magam beképzeltség lenne, és legalább a nem-gőgösség látszatát fenn kell tartani. Legalábbis semmi olyat nem szabad mondani, amit később felhasználhatnak ellenem. Mondjuk nem tudom, mire ez az óvatosság, anélkül is észe veszik az emberek és a szemembe mondják.

Most vagy szatirikusan őszinte vagyok, vagy csak nem vagyok képes befogni a számat. Lehet választani. Választottam, a második javára, tehát a választás lezárult.

Készül az új dizájn és próbálok valami értelmeset összehozni írás terén is. Csábított például az a gondolat, hogy a saját írás helyett közre adjak Aesopust, de az tsak ónyelven fellelhető az internet, eddigi ismereteim szerint. Tehát ezek szerint, nekem kell összeütnöm valami emézthető dolgot a mélyen tisztelt társaság számára. Elsősorban azonban elballagok aludni, és majd folytatom.

Illetve inkább most még, mikor már ugyan nem biztos, hogy érthető is lesz amit írok, de legalább nem felejtem el a tárgyat, mint számtalanszor már. Először is elöljáróban annyit szeretnék megjegyezni, hogy ha egy beszélgetés közben az adott szituációban sokat gondolkodik, akkor az nem feltételez mögötte a szokásosnál több rutint és tapasztalatot, vagy azt, hogy ismeri azokat az embereket, sőt épphogy tapasztalatlanságot árul el. Nos ezen tények ismeretében hozzá is kezdenék ahhoz, amit leakartam vetni a monitorra, tehát hogy igaz-e azon megállapítás, miszerint én mindent komolyan veszek, ami nem jó. Lehet valami igaz a dologban, mert egy rossz időszakomban már megpróbáltam felelőtlenül és felszínesen beszélni az emberekkel, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem megfelelő a testalkatomhoz, mert amit mondta, azt komolyan vették tőlem és rájöttem arra is, hogy azt sokkal könnyebben elnézik, hogy mindent komolyan veszek, mint azt, hogy felelőtlenül beszélek és nem veszem figyelembe azt, hogy mit mondanak az emberek. Egy más oldalból nézve én, meglehetősen sokszor azért hajlamos vagyok, azt hinni, hogy nem komolyan beszélnek, de ilyenkor mindig kiderül végül, hogy teljesen komolyan beszéltek, és mint az alap állítás mutatja, fordítva is gyakran választok rosszul. ÉS a felnőttek amúgy is jobban szeretik a komoly fiatalembereket. És én ha felelőtlenül beszélek is mindig pörögnek a gondolatok az agyamban és eme közlendő tudatában és emiatt írtam meg a bevezetőt...