Sötétség, édes, súlyos, kicsit fülledt nyáreste illat, ciripelő tücskök, a csillagos éj és frissen vágott fű. Csend és mégis nesz, magányosan a hatalmas univerzumban, mégsem egyedül. Csillagokat csodálva heverészni egy jó baráttal. Végig gondolni ami volt, és ami vár még, feledni az iskolát, elképzelni a táborokat. Emlékezni a poros sistergő délutánokra, a heves veszekedésekre, majd a visszatérő gőghalálra, a bolondság beismerésére, a megbékélésekre, az előtte hullatott könnyekre. Várni a győzelmeket, és a veszteség fájdalmát, ami gyorsan heggedő horzsolás csupán. Bölcselkedni a saját hibákról, tudni, hogy nem követjük el megint, majd ezekbe újra bele esni. Míg lehet, míg tart az ifjúság, vérni és remélni, játszani és önmagunkat edzeni, az életre kis sebekkel felkészülni. Nem gondolni búval, gonddal, háborúval, csak a saját pitiáner problémákkal. Kiélvezni a lehetőséget, hogy még vannak emberek akik mellettünk állnak, ésebből a jóindulatból is tartalékolni. Ez a feladt. Ez a nyár. Ez kell, mindennel.

Rendszerint, ha meglátom a konyhában a sütő óráján, hogy negyvenkettő van, kiöntök magamnak egy pohár vizet és elsétálok a videóhoz, aminek az órája két perccel később mutatja A Számot. Ma kiöntöttem a vizet, úgyhogy lecsúsztam a mozizásról. (Nem kell annyira sajnálni, az alatt lévő műhold órája még ehhez képest is késik fél percet, tehát ott láthattam. :))

Minek itt az értelmet keresni? Ezek csak szösszenetek szórakozásra, semmilyen energiámat nem köti le annyira, hogy az teher lenne. Nem kell olyan komolyan venni, és akkor már rögtön nem szúrja az emberek szemét. (Azért Dávidnak ez nem szól, neki inkább a komolyság felé kell fejlődnie.)

Készül az új dizájn és próbálok valami értelmeset összehozni írás terén is. Csábított például az a gondolat, hogy a saját írás helyett közre adjak Aesopust, de az tsak ónyelven fellelhető az internet, eddigi ismereteim szerint. Tehát ezek szerint, nekem kell összeütnöm valami emézthető dolgot a mélyen tisztelt társaság számára. Elsősorban azonban elballagok aludni, és majd folytatom.

Illetve inkább most még, mikor már ugyan nem biztos, hogy érthető is lesz amit írok, de legalább nem felejtem el a tárgyat, mint számtalanszor már. Először is elöljáróban annyit szeretnék megjegyezni, hogy ha egy beszélgetés közben az adott szituációban sokat gondolkodik, akkor az nem feltételez mögötte a szokásosnál több rutint és tapasztalatot, vagy azt, hogy ismeri azokat az embereket, sőt épphogy tapasztalatlanságot árul el. Nos ezen tények ismeretében hozzá is kezdenék ahhoz, amit leakartam vetni a monitorra, tehát hogy igaz-e azon megállapítás, miszerint én mindent komolyan veszek, ami nem jó. Lehet valami igaz a dologban, mert egy rossz időszakomban már megpróbáltam felelőtlenül és felszínesen beszélni az emberekkel, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem megfelelő a testalkatomhoz, mert amit mondta, azt komolyan vették tőlem és rájöttem arra is, hogy azt sokkal könnyebben elnézik, hogy mindent komolyan veszek, mint azt, hogy felelőtlenül beszélek és nem veszem figyelembe azt, hogy mit mondanak az emberek. Egy más oldalból nézve én, meglehetősen sokszor azért hajlamos vagyok, azt hinni, hogy nem komolyan beszélnek, de ilyenkor mindig kiderül végül, hogy teljesen komolyan beszéltek, és mint az alap állítás mutatja, fordítva is gyakran választok rosszul. ÉS a felnőttek amúgy is jobban szeretik a komoly fiatalembereket. És én ha felelőtlenül beszélek is mindig pörögnek a gondolatok az agyamban és eme közlendő tudatában és emiatt írtam meg a bevezetőt...