Megint voltam Romániában, just for the record. Mondjuk ez is már több mint egy hete volt. Éshát I freaking love mountains, még mindig, főleg a havas 2000 felettieket, mindjárt még képet is berakok, hadd gyönyörködjetek. Ilyenkor egyébként annyira megérint hogy mi lenne, ha itt hagynám ezt a büdös koszos várost, és felköltöznék remetének, vagy pásztornak. Persze biztos hiányozna mindenki (háthogyne :D), de van ott is unicarm , meg minden :)

Ja igen, ez nem az a lélekemelő kép, amire számítottatok, ámbár kinek kinek ízlése szerint :)

Okay again, i have a happy life by choice. Again, again, and again.

Napok óta ez megy. Ülök. Sétálok. Állok. Este van. Vagy éjszaka. A nappalok jobbak, mert szól a madárdal, és nem hallom a csendet magam körül. A csendet, ami egyre jobban körülvesz, és megül rajtam. Úgy pöffeszkedik, mint egy jóllakott zsíros nagyúr. Nem akarom ezt a csendet. Undorít, és félelmet kelt. Egyre jobban lehúz a mély, mély ürességbe, ahol nincs más, csak éjsötét csend. Vihar előtti, vagy vihar utáni. Pusztulás előtti, puszutlás utáni. Pusztító csend.
csend. Csend. CSEND. Harsogó csend. Ordító csend; elnyomó terpeszkedő, ködös csend. A végtelen szomorúság magány csendjének katlana; a harsogó rácsok közé szorító katlan. Nem kell. Menj, menj, menj hagyj magamra! Engedj lélegezni, látni, szeretni, élni! Zokogok, dühösen ordítok, kérlellek, hogy menj, takarodj, távozz az életemből. A csendnél nagyobb csendet akarok, csend utáni csendet.
---
Amelyből egy halk, és szelíd hang szóljon hozzám.

Okay whining, és midnight depression helyett (ami tombol bennem már egy pár estéje) inkább mesélek valami igazán izgalmasat. Ha minden igaz, akkor szeptembertől ezt a kilátást  fogom csodálni. És igen, nagyon izgatott vagyok és baromira várom persze. Mondjuk persze ijesztő is, meg félelmetes, meg minden, hogy még is milyen lesz a következő félévem, de biztos hogy nagyon meg fogja érni. Egyébként nem értem az egyetem honlapját, de mintha már augusztusban ki kellene menni, és akkor lehet, hogy egyszerre ez a mikroblogtársaság egyszerre lesz a világ minden pontján, juhúú.

"Azt hiszem hogy még soha nem éreztem magam ilyen magányosnak"

"Ne aggódj, fogod még ennél is jobban"

E kedves kis belső párbeszéd után nem tehettem mást, mint hogy keserűen felkacagok. 

"mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük"

Amikor csak azért sem töltöd azzal a fél szülinapodat, hogy a fészbukon válaszolgass olyanok jó kívánságaira, akik jobbesetben maximum annyit tudnak rólad, hogy mi a nemfészbukneved. Na az a valami.

És éjfél után végre visszameghetsz fészbukcsetre, mert már nem látják, hogy ma van. Jövőre le fogom tiltani hogy mutassa az időpontot, csak akkor meg az lesz a baj, hogy miért nyenyenye nem ír senki. Már most is az van, hogy direkt nem írok senkinek a szülinapján, mert ez az egész fészbukos kiírásgyűjtés annyira nem érint meg, csak szép lassan így az egyes emberek születésnapja sem érint meg, ami meg persze nem előny. Nem lehetne beállítani, hogy ne mutassa mindenkinek a születésnapját a drága fészbuk, csak akik érdekelnek is engem?

"Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.(...)
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait."

A földet vastagon borította a hó. Miután az idő elkezdett felmelegedni, az olvadó hó pocsolyákat és sarat hagyott maga után. Időbe telt, de a megmaradt vizet is felszárította a tavaszi szél simogatása, a nevető napsütés és az idő.

Szívemet...

...,...könnyeket és sebeket...

...,...fájdalmat...szeretet...,...boldogság és az idő.

Most csak azért írok, mert megígértem, és az ígéret szép szó.

Ezzel most minden könnyen eltántorítható embert elrettentettem, tehát tárgyra térek: valójában van egy remélhetőleg elég szemléltető, világos (és meglehet mérsékelten izgalmas) bejegyzésem, ami viszont csak félig van kész egyelőre, de ígérem kész lesz. (Lassan egyébként politikusi szintre emelem az igértgetést :D)

Tényleg tárgyra térek, szóval csodálatosan boldog húsvétot kívánok mindenkinek, amit húsvétnak még csak-csak, de nyuszinak semmiképpen nem vagyok hajlandó nevezni. Hat év alatt ugyanis egy dolog biztosan maradt: én nem tudom egyeztetni a nyulat a feltámadással, és annak az üzenetével. Jó persze nyilván ez fakad abból is, hogy számomra elég nagy jelentősége van ennek az ünnepnek (ezt az mutatja a legjobban talán, hogy én a karácsonynál is jobban szeretem, és felemelem ezt az ünnepet, ha tehetem). Mindezek ellenére én azt, hogy "boldog nyulat" kizárólag egy olyan mélyen gúnyos kontextusban vagyok hajlandó kiejteni, ami arra irányul, hogy a húsvétot és nyulat összekötő embereket olyanoknak tűntesse fel, akik teljesen fogalmatlanok egy nemzeti ünnepnappal (?) kapcsolatban. This is my culture; és ebben a tekintetben igen, most kultúrnácit játszom, és nem nem kegyelmezek senkinek :D Már amennyiben számra veszem a "boldog nyulat" kifejezést. (Még mindig muuuy borzasztó :DD)

Btw nem bírok leszokni a zárójeles megjegyzésekről, és az önreflexióról;pedig ez összeszedetlenséget mutat. Rosszul gondolom? Egyébként kit érdekel, hogy mit mutat a viselkedésem; ezúton is megkérném őt, hogy mutassa csak szépen azt, amit én szeretnék, mások meg értsék a cselekedeteimet úgy ahogy szeretném. Mert ez ilyen baromi egyszerá, mint tudjuk :D

ps: Megjegyzem legalább volt inspirálóerő ami miatt írhattam, és ez jó. Mert annak nincs túl sok értelme, hogy írok magamnak úgy, hogy az nyilvános, de tulajdonképpen senkit nem érdekel; mert akkor vagy írjak úgy, mintha nem lenne olvasóm, vagy ha már úgy írok, mint akinek olvasója van akkor legyen is. Ha nem, akkor a blog szánalmas, és ha véletlenül meg is találja valaki, és elkezdi érdekelni, rögtön sikoltozva rohan el, amint rájön, hogy egy kvázi magában beszélő emberrel van dolga, aki azt gondolja, hogy másokhoz beszél. Bölcs-e vagyok? :D

na jó, majdnem minden aktív bloggerre -akit lájkolok itt a blogolon- rájött ay írhatnék ma este, úgyhogy én sem maradok ki belőle. Szóval akkor újra egy kis aktuaalis, holnap véget ér a 047es fogalása. Véget ér az egyetemfoglalás, de úgy, hogy remélhetőleg a társaság és a mozgalom megmarad. Szép volt, jó volt és most vége. Persze ennek azért így ebben a formában tényleg véget kellett érnie mostanra dehát persze a jó dolgoktól nosztalgiaával kell búcsúzni. Ami persze olyan mint a sírás, hogy az ezzel kapcsolatos élményeinket nemfeltétlenül osztjuk meg. Amúgy minden rendben (kedves naplóm :D).

Btkn aludni: megfizethetetlen. jó éjt srácok, értetek (is) csináltuk :)

Okay, nem nyitom meg a 9gaget blogolás helyett. :D

Valójában egy teljesen jelentéktelen, és érdektelen témával szeretnék most zaklatni mindenkit: a 2-es metróval. Merthogy újabban kezd a kedvencemmé válni. Igazából eredetileg is szerettem, mert mindig jó mélyre kell lemenni (3-4 megálló kivételével), ami azt jelenti, hogy mindig lehet mozgólépcsőzni (mondjuk 9-10 évvel ezelőttig ez azért volt szempont mert yayyy mozgólépcső, most inkább az tetszik, hogy nem kell nekem másznom /ami persze érzékcsalódás, mert nem mindenhol hoz fel közvetlen a felszínre/). Ezenkívül ahol mélység, ott magasság is, számomra egy üres mozgólépcsőn a moszkván utazni, az tök izgalmas dolog. Legalábbis én mindig nézek olyankor lefelé, hogy baromira nincs alattam semmi, és a sebesség ebbe a semmibe akar beletaszítani, de persze nem bír, és jajj de jó. :D

Mostanában meg ugye megjelentek a kombino alstomok, amik nem elsősorban azért tetszenek, mert újak, és elhiszem, hogy európában vagyok, mikor rajta utazok, hanem azért, mert egy elég furcsa szokásom kezdett kialakulni szép lassan. Mivel jórészt az Örsön szállok fel, és az Astorián le, ezért mindig előre kell ugye menni, mert az úgy időtakarékos. Mióta új metrók vannak, és szépen végig lehet menni a szerelvényen; nekem az okoz valamiféle torz élvezetet, hogy végiggyalogolhatok a metróban a végétől az elejéig. Nem tudom, hogy miért és hogyan, de a lényeg az, hogy gyakorlatilag mára metrósétálásfüggővé váltam, és azokat a távolságokat, amiket eddig az állomásokon tettem meg, mostanában a metróban teszem meg.

Nos tehát a 2-es metró jó, mert európai(szerű), és magvasan megfogalmazva "még balesetet szenvedni is itt a legkellemesebb, mert itt legalább fel vannak újítva a dolgok" (utóbbi idézet Alexától)

Oké konkrétan ERASMUS-ra írom a motivációs levelem, meg az önéletrajzomat (regy röke het mindössze amúgy), és közben megvilágosodtam, természetesen teljesen témábavágóan. Tehát:

A focista lét mint cél olyan, mint amikor a kisgyerekek/tinédzser lányok elképzelik, hogy ők micsoda énekesek lesznek, aztán egyszercsak kinövik az ilyen nagyratörő álmokat, vagy felfedezik őket, vagy simán úgy maradnak és maximum az xfaktor röhögős részeiben lehet velük találkozni, de akkor a társadalom egésze rajtuk röhög, és eszelősnek tartja őket. A foci csak abban különbözik ettől, hogy ugyanúgy a fiúk 60% focista akar lenni kiskorában, csak éppen nem múlik el az a tévképzetük, hogy egyszer majd nagy focisták lesznek, és a társadalom ennek ellenére nem tekint rájuk eszelősként. Mondjuk én igen, mert ilyen velejéig cinikus, meg kukacoskodó emberke vagyok, de nem biztos hogy nem jogos, hogy kiráz a hideg attól, hogy a fiatal felnőtt fiúk jelentős része azt hiszi magáról, hogy ő fogja megváltani a magyar focit. És akkor ott van az, hogy ezt azért még a politika is nyomja jó anyukakénzt, hogy nekem kicsi (xszázezer)fiacskám mindig te leszel a győztes, igazságtalanok veled, stb.

Szóval here is what i think about magyar foci. Nem baj, azért az öcséim hadd nézzék csak a mucsröcsöge fociderbi selejtezőit a közszolgálati tévében, hátha elrettennek, és választanak valami más foglalkozást. Persze én szeretném a legjobban, hogy ne kelljen csalódniuk, de azért elképzelhető, hogy nem lesznek hivatásos focisták ők sem. meg az egész 3-18 éves korosztály. Éljen amúgy a 10 millió focista országa, meg minden, csak akkor nyerjünk már úgy néha világversenyeket. Jaj, jól van nem leszek ilyen borzasztó szigorú naaa. 

Na jéé, ma vagyok 6 éves. Pontosabban nem én, hanem az írói karrierem :D Ennél borzalmasabban talán nem is lehetett volna megfogalmazni, hogy boldog blogszülinapot nekem, meg csupa boldogság, hogy feltámadott, és hogy tavaly ilyenkor itt körülbelül 0 emberrel együtt ünnepeltem ezt itt, illetve mínusz eggyel, mert még én sem voltam itt. Lényeg a lényeg, hogy elképzelhető, hogy kezdek visszarázódni, megtalálom a hangomat, írói karrierem fényes csillaga újból az égre emelkedik ésatöbbi fellengzős vacak. Szóval good to be here, és úgy tervezem, hogy jövőre is maradok :)

Egyébként az elmúlt egy év alatt 40 bejegyzést írtam, ennek 0%-át az év első felében (március és szeptember között), és 100%át a másodikban. Csudajó. Hails to statisztika!

Mit gondoltok skandálástól lehet utólag hasizomlázam? :DD Ja igen, megint nem bírtam magammal, ki kellett mennem :D

azt a napot nem igazán tudom, hogyan értékelhetném, amelyiken a még mozgó vonatról leugorva elterülök az állomás közepén , miközben a szobatársam mindezt a kalauzzal együtt végignézte. előbbi a röhögéstől percekig alig bírt levegőt venni, illetve időnkét összeesett (sic!), utóbbi meg miután lehülyézett becsukatta velem az ajtót. mit ne mondjak, nem igazán voltam boldog :'DDD lényeg az, hogy a lakótársaimnak szereztem egy boldog estét. már tisztára megérte, ha tehetném még ma megismételném. NOT :DD
just pingvining.

És eljött a pillanat, az egyetemfoglalás 20. napján, mikor kb az első ember megkérdezte a nevem:

-Akkor a bejelentők: X, Y, és... ne haragudj elfelejtettem a neved

-B...., de eddig még nem mondtam egyébként soha.

És határozottan addig is léteztem :D Na jó igazából voltak ismerőseim már előbb is, de egész vicces, hogy azótais aki megkérdezi a nevem, mindig szabadkozik egy sort, hogy nem jegyezte meg hamarabb. És csak én tudom, hogy nem is volt mit megjegyezni. Muhahaha :D

Felhúztam a redőnyt, kinyitottam az ablakot és beengedtem a tavasz ezer színben sziporkázó dalát.

Később persze becsuktam, mert megfagyni mégsem akarnék :) 

Amikor annyira nevetsz, hogy csorog a könnyed, teljesen és végérvényesen boldognak érzed magad, és úgyszólván tombolsz örömödben.

Ilyenkor legfurábban, az hat, ha valaki azzal igyekszik lehűteni, hogy ne légy ilyen derűlátó, mert nincs ok bizakodásra. Nem azért, mert nem értesz egyet vele, és nincs igaza - persze nem értesz egyet vele és nincs igaza. Azért mert aki a tiszta boldogságot egyszerű derűnek látja annál talán az is jobban megért téged, aki azt hiszi zokogsz.