Okay, nem nyitom meg a 9gaget blogolás helyett. :D

Valójában egy teljesen jelentéktelen, és érdektelen témával szeretnék most zaklatni mindenkit: a 2-es metróval. Merthogy újabban kezd a kedvencemmé válni. Igazából eredetileg is szerettem, mert mindig jó mélyre kell lemenni (3-4 megálló kivételével), ami azt jelenti, hogy mindig lehet mozgólépcsőzni (mondjuk 9-10 évvel ezelőttig ez azért volt szempont mert yayyy mozgólépcső, most inkább az tetszik, hogy nem kell nekem másznom /ami persze érzékcsalódás, mert nem mindenhol hoz fel közvetlen a felszínre/). Ezenkívül ahol mélység, ott magasság is, számomra egy üres mozgólépcsőn a moszkván utazni, az tök izgalmas dolog. Legalábbis én mindig nézek olyankor lefelé, hogy baromira nincs alattam semmi, és a sebesség ebbe a semmibe akar beletaszítani, de persze nem bír, és jajj de jó. :D

Mostanában meg ugye megjelentek a kombino alstomok, amik nem elsősorban azért tetszenek, mert újak, és elhiszem, hogy európában vagyok, mikor rajta utazok, hanem azért, mert egy elég furcsa szokásom kezdett kialakulni szép lassan. Mivel jórészt az Örsön szállok fel, és az Astorián le, ezért mindig előre kell ugye menni, mert az úgy időtakarékos. Mióta új metrók vannak, és szépen végig lehet menni a szerelvényen; nekem az okoz valamiféle torz élvezetet, hogy végiggyalogolhatok a metróban a végétől az elejéig. Nem tudom, hogy miért és hogyan, de a lényeg az, hogy gyakorlatilag mára metrósétálásfüggővé váltam, és azokat a távolságokat, amiket eddig az állomásokon tettem meg, mostanában a metróban teszem meg.

Nos tehát a 2-es metró jó, mert európai(szerű), és magvasan megfogalmazva "még balesetet szenvedni is itt a legkellemesebb, mert itt legalább fel vannak újítva a dolgok" (utóbbi idézet Alexától)

Tegnap nagyon jót sétáltam. Elmetróztam a Deák térre, és onnan a Lánchídhoz ju lyukadtam ki. Közben az orromra csücsült egy nagy hópehely, majd még egy meg még egy pár. Vártam, hogy majdcsak elolvadnak vagy valami, de nem tették meg, hanem maradtak. Ettől aztán olyan jó kedvem kerekedett, hogy azontúl másfél óráig abba sem bírtam hagyni a mosolygást. Mindenkire rámosolyogtam, aki szembe jött velem, és ha valaki viszonotza, akkor még jobban éreztem magam. Közben beálltam egy gimnazista csoportba csak úgy, majd le is szakadtam tőlük. Eztán átsétáltam a Láchídon és azonmód vissza is tértem. Mikor ezzel is megvoltam és nem tudtam mit kezdeni magammal, meglátogattam a Váci utcát, ami most a legkedvesebb helyem Budapesten. A metrón találkoztam 2 osztálytársammal és egy ismeretlen 19-20 éves lánnyal, aki.miutn leszállt a barátosnéja mutatta, hogy le akarok-e ülni a falatnyi felszabadult helyre és én csóváltam a fejem, nem akartam összenyomni. Mikor leszállt, inett nekem és én is visszaintettem neki, az osztálytársaim pedig igen elcsodálkoztak, mikor megtudták, hogy nem is ismertem. Persze rögtön mondták, hogy biztos tet
szettem neki és azért volt olyan kedves. Ezt már nyilván nem fogom megtudni, mert nem valószínű, hogy valaha is fogok vele találkozni, de azért én nagyon sajnálnám, ha az osztálytársaimnak lenne igaza. Olyan illúzió romboló a gondolat. Én szeretem az embereket és nem vagyok képes elhinni, hogy csak rossz indíttatásból csinálnak mindent. Lehet, hogy mégis ez az igazság, s ha igen, akkor,akkor...

ui.: Végülis ígyis-úgyis szükségük van a megváltásra.