Amikor annyira nevetsz, hogy csorog a könnyed, teljesen és végérvényesen boldognak érzed magad, és úgyszólván tombolsz örömödben.
Ilyenkor legfurábban, az hat, ha valaki azzal igyekszik lehűteni, hogy ne légy ilyen derűlátó, mert nincs ok bizakodásra. Nem azért, mert nem értesz egyet vele, és nincs igaza - persze nem értesz egyet vele és nincs igaza. Azért mert aki a tiszta boldogságot egyszerű derűnek látja annál talán az is jobban megért téged, aki azt hiszi zokogsz.
Sötétség, édes, súlyos, kicsit fülledt nyáreste illat, ciripelő tücskök, a csillagos éj és frissen vágott fű. Csend és mégis nesz, magányosan a hatalmas univerzumban, mégsem egyedül. Csillagokat csodálva heverészni egy jó baráttal. Végig gondolni ami volt, és ami vár még, feledni az iskolát, elképzelni a táborokat. Emlékezni a poros sistergő délutánokra, a heves veszekedésekre, majd a visszatérő gőghalálra, a bolondság beismerésére, a megbékélésekre, az előtte hullatott könnyekre. Várni a győzelmeket, és a veszteség fájdalmát, ami gyorsan heggedő horzsolás csupán. Bölcselkedni a saját hibákról, tudni, hogy nem követjük el megint, majd ezekbe újra bele esni. Míg lehet, míg tart az ifjúság, vérni és remélni, játszani és önmagunkat edzeni, az életre kis sebekkel felkészülni. Nem gondolni búval, gonddal, háborúval, csak a saját pitiáner problémákkal. Kiélvezni a lehetőséget, hogy még vannak emberek akik mellettünk állnak, ésebből a jóindulatból is tartalékolni. Ez a feladt. Ez a nyár. Ez kell, mindennel.
Szeretem azt a nyüzsgést, a tömeget, és azt a nagy-nagy (kissé -nagyon- szentimentális) összetartozás érzést. Öröm volt, hogy pénteken szinte tobzódhattunk a helyekben és élvezetes volt, hogy ahogy telt az idő, egyre többen lettek, míg a végére, vasárnapra nem is jutott mindenkinek hely a csarnokban. Öröm volt megtdni, hogy az első sorokban is emberek ülnek és hogy nem is akármilyenek, nagyon kedvesek, barátságosak. Öröm volt találkozni ott is az osztálytársaimmal, öröm volt az, hogy tudtam, nem véletlen, hogy egy osztályba járunk. Öröm volt találkozni a többi ezer ismerőssel, és ugyanúgy - ha nem jobban - örülni annak, akit szinte mindennap, vagy hetente látok, mint annak, akivel csak ezeken a három napos istentisztelet sorozaton tudok összefutni. Öröm volt érezni, hogy van erő amögött amit teszünk, és hogy ez az erő nem céltalan. Öröm volt záróakkordként megünnepelni Izrael hatvan éves születésnapját, és tervezni, hogy tíz év múlva hasonlóan ott ünnepelni, és az örömöt, ami felgyűlt elengedni, és hagyni, hogy felbuzogjon. Öröm volt, hogy minden hétköznapi patvarkodás semmivé vált és öröm volt tudni, és megbizonyosodni arról, hogy a meggyőződésünk nem fikció. Öröm volt ott lenni.
Ma este mikor jöttem hazafele, apró szemű hó esett. Sőt, nem is hó volt az hanem csilingelő kacagás, ma is mosolygós kedvem kerekedett. Olyan jó boldognak lenni és ilyen kis szentimentális szösszeneteket kitalálni, ott hagyni egy kicsit a számító, cinikus magatartást, a csípős iróniát és a rossz érzéseket és emlékeket. Még akkor is, ha tudom, hogy úgyis szégenykezni fogok emiatt a szöveg miatt. Mondjuk így, hogy már leírtam, sokkal elképzelhetetlenebb. :)
"Otthagyni mindent,
mi bú, ami bánt,
elhagyni mindazt,
ami csak fájt!
El tőlem bánat,
nem kell a könnyed,
gond nélkül, szabadon
szárnyalni könnyebb!
Könnyítő kacagás
hadd járjon át,
érezd a szabadság
gyönyörét, mámorát!
Öröm nélkül
oly rút az élet,
mosolyt és kacagást
a népnek!"