A földet vastagon borította a hó. Miután az idő elkezdett felmelegedni, az olvadó hó pocsolyákat és sarat hagyott maga után. Időbe telt, de a megmaradt vizet is felszárította a tavaszi szél simogatása, a nevető napsütés és az idő.

Szívemet...

...,...könnyeket és sebeket...

...,...fájdalmat...szeretet...,...boldogság és az idő.

Azért szeretem a könyveket, mert olyan sokszor ráismerek egy-egy képzeletbeli figura tulajdonásgában a saját vonásomra. És én azért tisztelem az írókat, mert le tudják írni annyira kézzelfoghatóan a dolgokat, hogy az ember magára ismerjen. És egy helyzetet egy eseményt is át tudnak úgy adni, hogy anélkül, hogy látnám érzem, a hangulatát, a történések súlyát. Agatha Christie-t sem a gyilkosságok iránti morbid vonzódás miatt szeretem, hanem azért, mert úgy érzem, hogy ha egy századdal később születik, akkor nagyon jó barátom lett volna. Úgy érzem, hogy rokonlelkem volt (vagyishát lenne, vagy mi). Legalábbis én őtt úgy látom, mint egy olyan asszonyt, aki néha szórakozott volt, de amúgy volt egy jó adag esze, és jól tudott írni és szerette az irodalmat ( persze nem azért rokomlélek, mert olyan, mint én, hanem azért, mert én is olyan szeretnék lenni.). Persze, nyilván majd mindenki jól elámul, hogy mivel nem vállalok én közösséget, dehát ez van. Egyébként néha olyan jó jellemrajzokat írt és egy-egy érzést olyan jól megformázott, hogy szerintem az zseniális, pont azért, mert nagyon röviden, és egyszerűen, de nagyon világosan írja le az adott érzetet. Ennek örömére akkor idézek tőle egy olyat, amiből nagyon magamra ismertem (ja és vigyázat az eleje nyál):

"Elérkezett hát, amitől úgy rettegett: egyedül maradt fájdalmával.
Mit is mondott Edwardnak?... Szeretném gyászolni Johnt...
Leroskadt egy székre, és hátralökte arcába hullott haját.
Egyedül...üresen...kifosztva. Szörnyű, tátongó űr...
Szeméből könnyek törtek elő, és lassan végig folytak arcán. Ez hát a gyász, gondolta, a gyász John után És emlékezett... emlékezett John éles, fájdalmas hangjára:
"Ha meghalnék, még patakzó könnyekkel első dolgod lenn, hogy megmintázz valamilyen istenverte gyászoló nőt, vagy bánkódó figurát!"
Nyugtalanul megmoccant. Miért jutott ez eszébe?
Bánat.Bánkódás... Gyász... lefátyolozott emberalak... alig kivehető körvonalak... csuklya borítja a fejét...
Alabástrom... Maga előtt látta magas, megnyújtott alakját, rejtett szomorúságát, amelyet csupán a drapéria redőinek gyászos, hosszú vonalai jeleznek...
Szomorúság, amint kiemelkedik a hótiszt, áttetsző alabástromból.
Ha meghalnék...
Hirtelen mélységes keserűség fogta el.
"Ez vagyok én!-gondolta- Johnnak igaza volt! Nem tudok szeretni, nem tudok gyászolni... egész valómmal... Az igazi emberek olyanok, mint Midge.
Midge Ainswickben... ez a valóság, a meleg életet lehető erő.
Én azonban nem vagyok teljes ember. Nem vagyok a magam ura, malami rajtam kívül álló erő tart hatalmában.
Nem tudom gyászolni a halottamat.
Helyette marokra kell fognom a bánatomat és belefaragni egy alabástromszoborba."
" A kiállított művek katalógusa.
58. Bánat. Alabástrom. Miss Henrietta Savernake.""

Ez lenne az. És akkor értsd: a gyászolás, John halála a pályázat kudarca például nálam. Az alabástrom szobor pedig az akkor született írás amit a fájdalomról írtam. Ugyanezt én már leírtam ide a blogomba (és leprivátoltam) (persze az egész történet sokkal kisebbrendű, hogy ne mondjam, hogy a lebutított változata az egésznek.)

Kedden, ha mnden igaz, töri versenyre megyek, úgyhogy jelenleg illegálisan tartózkodom a blogomon. Épp az előbb néztem meg a tavalyi feladatlapot. Mit ne mondjak... Beparáztam, de rendesen. Most izgulok, de nagyon. Egyébként nem is tudom, hogy szeretnék-e tovább jutni, mert az utolsó forduló pont a szülinapomon lesz. Úgy döntöttem, hogy ha nem fog sikerülni, akkor nem baj, legalább otthon lehetek aznap, ha meg sikerül, akkor meg majd kapok ajándékot a zsűritől is, legalábbis reményeim szerint. Ami a legjobban izgat most, az egy pályázat, aminek az első ötven helyezetje egy irodalmi műhely munkára kap meghívót. Egyébként nem csak ma vagyok ilyen felfokozott hangulatban, már tegnap este is csak nyöszörögtem és minden bajom volt (elnézést éjjel). Az iskolában is eléggé ramatyul érzetem magam, főleg matekórán, és be is telt a pohár és bár nagyon zaklatott voltam, nem volt látató rajtam. Pedig olyan jó lenne néha ordítani, vagy nem is tudom... talán keservesen zokogni. De nem lehet, azt nem lehet. Erősnek kell lennem. Erősnek kéne lennem.

ps.: Ez annyira jó! Tessék meghallgatni!

"When the waters stir you can rearrange me.
Just one touch is all I need,
I’ve nothing much but the wounds I feel,
I’m looking for the hand of the miracle man.

Holy, you are holy,
Who was and is and is to come.
Holy, you are holy, Saviour, Healer,
I’m standing at the feet of the miracle maker."( Delirious?: Miracle maker)