- Meg itt él Vacskamati is. Olyasféle szerzet, mint én - nevetett rám a macskaforma képével. - Bent élt a városban, igen szerette mindenki... csakhogy...
- Csakhogy?
- Kicsit szeleburdi.
- Az igazán nem nagy baj - mondtam.
Mikkamakka elgondolkodott.
- Nem nagy. Bizonyos körülmények között nem nagy - mondta kis hallgatás után. - Na várj, elmondok egy esetet. Volt ennek a Vacskamatinak egy nagyon jó barátja, egy kisfiú. Megbeszélték, hogy délután elmennek moziba. A kisfiú nagyon boldog volt, a megbeszélt találkozóra pontosan megérkezett, még két fagylaltot is vett, egyet magának, egyet Vacskamatinak. Múlt az ido, a kisfiú álldogált a sarkon, a saját fagylaltját elnyalogatta, a másik kezében meg szorongatta Vacskamatiét. De Vacskamati csak nem jött. A fagylalt már olvadozni kezdett, csöpögött az aszfaltra. De Vacskamati csak nem jött. Elolvadt a fagylalt, már csak a lucskos tölcsért szorongatta a kisfiú, de Vacskamati csak nem jött. Mert mi történt? Elindult ugyan Vacskamati a találkozóra, de útközben találkozott egy másik barátjával, aki éppen a Vidám Parkba igyekezett. „Jaj de jó - kiáltotta Vacskamati -, megyek veled!” A kisfiút azon nyomban el is felejtette. Bementek a Vidám Parkba, hullámvasutaztak, gokartoztak, virslit ettek, táncikáltak, s egyszer csak az óriáskerék tetején Vacskamatinak eszébe jut a kisfiú. „Jaj!” - kiáltja, és már ugrik is ki, majd a lábát töri, és fut a megbeszélt helyre. A másik barátja meg nem tudja, mit gondoljon, o is kiugrik az óriáskerékbol, de akkorra Vacskamati már eltunt a tömegben. Nagyon elszomorodott a másik barátja. Igen nehéz lett a szíve. Vacskamati meg fut a sarokra, de a kisfiú már nincs ott, csak egy szétmázolódott fagylaltpacni az aszfalton. Igen elkeseredett Vacskamati, hogy o most ekkora bánatot okozott a kisfiúnak is meg a másik barátjának is. Hazament, sírdogált, rídogált. Aztán másnap kezdodött minden elölrol. Nem múlt el nap, hogy bánatot ne okozott volna valakinek a szeleburdiságával. De legfoképpen magának, mert minden este keservesen megbánta, amit aznap rosszul csinált, és sírdogált odahaza. Akkor aztán...
- Becsöngettél hozzá - mondtam.
- Be - bólintott Mikkamakka. - Elhoztam ide.
- Most is olyan szeleburdi?
- Most is - mondta Mikkamakka -, de azért majd megszereted. Mi is szeretjük mindannyian.

Van itt egy kis vacskamati is...nem is kicsi...de nem szeleburdi, csak feledékeny...

Tegnap voltam egy esküvőn. Sőt mitöbb életem eddigi legjobb esküvőjén. A hangulat nagyon jó volt, Izraeliből 5-öst kaptunk (értsd: mindenki zsidőhoz méltó aktivitássaltáncolt a különböző izraeli dalokra, és nem fáradtunk ki idő előtt...) Felvetődött benne a gondolat, hogy ilyenkor,mindenkinek az emlékei, vagy  jövője jut eszébe, hogy haj a mi esküvőnk már 5, 10, 15, 20, 30, 40 éve volt, és hogy mi is ilyenek voltunk, meg hogy szalad az idő stbb, meg a fiatalok, akik pedig tippeket gyűjtenek (például én is elhatároztam, hogy az én esküvőmön is lesz olyan fejjel lefelé lógatott csokrok, mint amilyenek az ifjú pár mögött voltak:P:D). persze ez rendesen így van minden ilyen fajta esményen, például, gyermek születéskor, szülinapkon és sajnos temetéseken is (bár ne lenne így...)...

A múltkor írtam a késői blogolásom okairól és ehhez még hozzájön még egy népi alátámasztás ami mostanában jutott eszembe mégpedig a következő: Nyugtával dicsérd a napot

Íme egy ember, akinek sikerült a lehetetlen - gondolta magában irigyen, mialatt Waldheim tömte magába a nyers sonkát és magyarázott. - Íme egy ember, akinek sikerült megrögződnie a neki megfelelő életkorban. Mert minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora, az biztos. Vannak, akik egész életükben gyermekek maradnak, és vannak, akik egész életükön át félszegek, fonákok, nem találják a helyüket, amíg egyszerre bölcs és szép öregasszonyok vagy öregemberek lesznek: hazaértek az életkorukba.

Ez igaz? 

Ma egy csöppet sem izgalom mentes osztálykiránduláson vettem részt, ami, mint a cím is sejteti, nem egészen a tervek szerint zajlott le. Történt ugyanis, hogy a Kecskemétről jövő busz nem ért elég korán Pestre ahhoz, hogy odaérjünk a találkozóra időben. Mikor kinyomoztuk, hogy hol is lesz tulajdonképpen a találkozó (mert ezt se tudtuk igazából), akkor már a  HÉV megállóban voltunk(8.03), de még ez sem volt elég ahhoz, hogy utolérjük a 8.20-as buszt, ami Pomázról indult és amin a többiek mentek Dobogókőre, mivel a HÉVvel majdnem egy órát utaztunk. Mivel osztályunknak csak hűlt nyomait találtuk, ezért megeresztettünk egy újabb telefont és kiderült, hogy már Dobogókőn vannak. Megkértük őket, hogy várjanak meg minket, mert felszállunk a 9.20-as buszra. Igenám, de az a busz csak Pilisszentkeresztig vitt el minket, ami Dobogókőtől 5 km-re van. háromnegyed tízre stoppal oda értünk Dobogókőre, de mengint meglógtak már, mire mi odaértünk. Fél órán keresztül próbáltuk őket elérni,sikertelenül, majd mikor elértük őket, azt az utasítást kaptuk, hogy induljunk el a sárga jelzésen, ami egy nagy lejtővel kezdődik. Csakhogy 4 sárga jelzés volt, ezért ki kellett választanunk azt az utat, ami lejtős volt. Mikor megtaláltuk elindultunk rajta és mentünk. Aztán fél egy tájban világossá vált, hogy nem a jó úton jöttünk, ezért megint telefonáltunk, amiben megkaptuk az utasítást, menjünk tovább. Szerencsénkre aztán találkoztunk egy emberrel 1 óra tájt, aki felvilágosított bennünket, hogy az ellenkező irányb, Szentendre felé tartunk, majd elvezérelt minket a Pilisszentkereszt felé vivő útra, amin szerencsésen eljutottunk abba a buszmegállóba, ahol felszálttunk a Pomázi buszra és hazamentünk.

Mikor mondjuk azt, hogy egy ember jól ír? Jó kérdés, amivel mindig találkozok, mikor más blogokat olvasok, hiszen mindig van olyan látogató, aki szerint az illető blogos nagyon jól ír. Na de könyörgöm, a 10000 magyar blogoló mind jól ír? Ennek egy kicsit képtelenség szava van… Létezett egy olyan elképzelésem, miszerint, mindenki szerint más a jó írás-stílus. Eszerint ugyanis mivel mindenkinek más a jó, ezért elképzelhető, hogy van Magyarországon 10000 olyan ember, aki jól ír. De akkor mi alapján váltak ki a sikeres írók? Hiszen mindenki jól ír és mindenki szerint más a jó írás-stílus. Az elméletem szerint erre is van válasz, mégpedig az, hogy amelyikek a legtöbb embernek tetszettek, azok a legjobbak, hiszen azoknak a könyvei kerülnek fel a bestseller listákra. Ezek szerint tehát a meg nem értett művész írók, azok nem is írtak igazán jól? Válaszom nem, sőt én azt mondom, hogy ezek még nagyobb jelentőségű írók, hiszen amellett, hogy később felfedezték őket, és szerették műveiket, amellett ők mindig egy későbbi kort ismertek fel előbb, korszakalkotók voltak, és igazából az utókortól végül ők kapták/ják a legnagyobb elismeréseket. Ezek szerint tehát azt, hogy valaki jól ír, azt a nagyközönség dönti el. De ha valakit nem értékelnek, az se csüggedjen, egyáltalán nem biztos, hogy ismeretlen marad a neve és nem lesz híres, lehet, hogy csak várni kell…

Ma voltam könyvtárban és kivettem az első Agatha Christie könyvet, valamint az Elfújta a szél-t egyben (mostmár tényleg), Steinbeck Érik a gyümölcs-ét és a háború és béke 2.kötetét...

Tegnap nem volt miről írni. Azaz, de, volt! Csak lusta voltam. Szóval tegnap segítettem anyukámnak az alföldiben. Bizsukat kellett árazni, ami nem volt egy leányálom, illetve ami csak leányálom. A szóviccet félretve, elég unalmas volt. persze voltak üdítő szituációk is, amik feldobták egy kicsit az unalmas munkát, például a szomorú néni (aki folyamatosan nevetett), aki azért vásárolt, hogy felvidítsa magát, aztán a lány aki kötelezőnek érezte vásárlást...

Ma meg egésznap itthon voltam, és már akartam hamarabb írni, de nem volt  internet. Szóval ma itthon dolgoztam, nem sokat, de kiteregettem, meg bepakoltam a mosogatógépbe, meg kipakoltm. Azaz fordítva...És sütöttem magamnak krumplit, meg csevapcsicsét, ami egy külföldi csípős, hús fajta.