Azt hiszem mindenki ismeri azt az érzést, amikor elismerést kap, és úgy gondolja, hogy nem érdemli meg, ez csak véletlenül lett ilyen jó, már ha egyáltalán jó lett, és nem elfogultak az emberek. (Jó, tudom, tudom, nem szabad általánosítani, de akkor is. Ha nincs igazam, akkor az a minimum, hogy megeszem a nem létező kalapomat, de legalábbis elkönyvelem magam egy szerény és jó embernek, akinek ilyen remek fogyatékossága van.) Ilyenkor úgy gondolkodunk, legalábbis én, hogy nem baj, ha már itt a lehetőség, hogy kibontakozzunk, ám élünk a lehetőséggel, de egyszer majd úgyis csalódnak bennünk, kiderül az "igazság", hogy nem is vagyuk olyan jók, mint amilyennek látnak bennünket. És valahogy mégis sikerül, és nem a belső embernek lesz igaza. Valahogy mindig kiderül, hogy nem volt oka a pesszimizmusnak. De ezért jó ez az érzés, mert úgy emel fel embereket, hogy azok ne bízzák el magukat, és munkálja bennük a kitartást. Akiben megvan ez az érzés (bennem lehet, hogy már nincs meg) annak nem képtelenség az a gondolat, hogy "aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok". Szerintem ez az érzés, vagy mechanika a lelkiismeret kistestvére. :)