Azt hiszem mindenki ismeri azt az érzést, amikor elismerést kap, és úgy gondolja, hogy nem érdemli meg, ez csak véletlenül lett ilyen jó, már ha egyáltalán jó lett, és nem elfogultak az emberek. (Jó, tudom, tudom, nem szabad általánosítani, de akkor is. Ha nincs igazam, akkor az a minimum, hogy megeszem a nem létező kalapomat, de legalábbis elkönyvelem magam egy szerény és jó embernek, akinek ilyen remek fogyatékossága van.) Ilyenkor úgy gondolkodunk, legalábbis én, hogy nem baj, ha már itt a lehetőség, hogy kibontakozzunk, ám élünk a lehetőséggel, de egyszer majd úgyis csalódnak bennünk, kiderül az "igazság", hogy nem is vagyuk olyan jók, mint amilyennek látnak bennünket. És valahogy mégis sikerül, és nem a belső embernek lesz igaza. Valahogy mindig kiderül, hogy nem volt oka a pesszimizmusnak. De ezért jó ez az érzés, mert úgy emel fel embereket, hogy azok ne bízzák el magukat, és munkálja bennük a kitartást. Akiben megvan ez az érzés (bennem lehet, hogy már nincs meg) annak nem képtelenség az a gondolat, hogy "aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok". Szerintem ez az érzés, vagy mechanika a lelkiismeret kistestvére. :)

Lesz egy Jeruzsálem verseny. Az első öt helyezett Izraeli utat nyer. Nos bennem két ok merült fel, hogym iért ne vegyek részt ebben a versenyben. Az első az volt, hogy na de kérem, hiszen miért is versenyezzek, hiszen ha megnyerném (végülis egy versenyen így kell elindulni, sőt úgy gondolom, hogy egy minimális egoizmus is szükséges hozzá, csak annyi, hogy éppen ne omolj össze, hogyha nem sikerül. De nekem ez bevált ld. médiaolimpia, amire már blogomban is igen igen erősen utalgattam) akkor más elől venném el a lehetőséget. A másik az volt, hogy ha nem sikerülne, akkor az viszont nagy lebőgés lenne. Az elsére az önmegnyugtatás az volt, hogy ha elmulasztaám, egy életre marcangolna és biztos lennék benne, hogy én nyertem volna meg a versenyt és ráadásul úgyis a legjobb győz, s ha azaz ember már volt odakint, akkor is megérdemli a viszontlátást. A másodikra pedig azt találtm elő, hogy (nem nem adom be névtelenül) azt kibírom, és ha tényleg annyira elbíztam magam, akkor megérdemlem...