Sötétség, édes, súlyos, kicsit fülledt nyáreste illat, ciripelő tücskök, a csillagos éj és frissen vágott fű. Csend és mégis nesz, magányosan a hatalmas univerzumban, mégsem egyedül. Csillagokat csodálva heverészni egy jó baráttal. Végig gondolni ami volt, és ami vár még, feledni az iskolát, elképzelni a táborokat. Emlékezni a poros sistergő délutánokra, a heves veszekedésekre, majd a visszatérő gőghalálra, a bolondság beismerésére, a megbékélésekre, az előtte hullatott könnyekre. Várni a győzelmeket, és a veszteség fájdalmát, ami gyorsan heggedő horzsolás csupán. Bölcselkedni a saját hibákról, tudni, hogy nem követjük el megint, majd ezekbe újra bele esni. Míg lehet, míg tart az ifjúság, vérni és remélni, játszani és önmagunkat edzeni, az életre kis sebekkel felkészülni. Nem gondolni búval, gonddal, háborúval, csak a saját pitiáner problémákkal. Kiélvezni a lehetőséget, hogy még vannak emberek akik mellettünk állnak, ésebből a jóindulatból is tartalékolni. Ez a feladt. Ez a nyár. Ez kell, mindennel.