Ejsze voltam életemben először sízni.
Na persze ebben a hangnemben képtelen vagyok folytatni, annyi székelységet nem szedtem most magamra; meg egyébként is lehetetlen visszaadni azt a hihetetlenül kedves énekszerű hangsúlyzást, ahogy Erdélyországban beszélnek. Szóval a lényeg, hogy kipróbáltam, hogy milyen dolog is ez a síelés, és hát jó. Tényleg nem igazán konyítottam hozzá, konkrétan életemben először álltam lécre. A legszebb az egészben az volt, hogy mivel ketten mentünk a sípályára (én eredetileg hegyetmászni), és egy pár sílécünk volt (az előbb említett okból kifolyólag) ezért nekem csak szóbeli oktatás jutott. Nagybátyám elmegyarázott körülbelül annyit, hogy befele kell csámpázni, hogy ne menjek egyenesen, hanem mindig oldalazzak, testből forduljak rogyasztott lábbal, és hogy mindig számoljam az m*g*szinuszalfát. Nahát megkaptam az oktatást neki is indultam a pályának. Körülbelül a második mozdulatom volt az amelyiknél elhajítottam a síbotot, a harmadik meg mikor magamat dobtam el. :D Aztán négy lesiklás alatt ezt a műveletet még körülbelül tizenötször ismételtem meg. Hiába a legfontosabb, hogy az ember tudjon jól esni, dehát ahhoz gyakorolni is kell, nemigaz? :D
Úgy körülbelül a második csúszásnál jutott eszembe, hogy nekem az az egyszál kötélből álló sífelvonó szimpatikusabb, ami messzebb van tőlem, mint a hozzám közelebb levő hasonszőrű készülék, így hát megpróbáltam arra irányítani magam. Persze ehelyett nyilván egy sokkal meredekebb (mondjuk fekete?) pályára keveredtem véletlen. Ez egy picit ijesztő volt, úgyhogy én gyorsan úgy döntöttem, hogy inkább elesek, biztos ami biztos. A probléma egyrészt az volt, hogy sikeresen elhajítottam újra az egyik botomat (másikat nem, arra inkább ráestem) mászrészt pedig, hogy konkrétan összeakadtak a lábaim, és nem bírtam felállni. Az első problémám sikeresen megoldódott egy jószándékú idegen botfutárszolgálatának köszönhetően, míg a második problémát is orvosoltam néhány röpke perc alatt. Hogy hogyan jutottam le épen a felvonóhoz, az előttem is kérdés mind a mai napig. :D
Na igen, a felvonónál meg sorban kellett állni. Körülbelül olyan 15 ember lehetett előttem, aztán végre sorra kerültem. Volna, ha a sílécem nem gondolja úgy, hogy akkor hirtelen engedelmeskedik az m*g*szinuszalfa képletnek, és nem borít rá egyenesen az alattam állóra. Szerencsétlen ipsének alig 10 perc alatt sikerült egyensúlyba hoznia engem, majd elkövette még azt a baklövést is, hogy egy ilyen fordított T alakú cuccra szállt velem. Ugyanis amikor le kellett szállni a szerencsétlen ülőkéről, természetesen ő vette kezelésbe, nekem csak annyi feladatot adott, hogy húzzam fel magam a T szárán, hogy ő közben el tudja fordítani. Persze ezt is valahogy úgy vittem végbe, hogy én simán leszálltam, ő meg fönnakadt rajta, és a felvonó még másfél méteren keresztül vonszolta magával. Mivel ezek alapján úgy tűnt, hogy már kezdek belejönni, még egy párszor lecsúsztam a legalapabb (kb fehér jelzésű) pályán, aztán lekapcsolták a felvonókat, mert hogy vége lett a napnak. Vagy csak simán belátták, hogy mindenkinek jobb lesz, ha mindenki hazamegy, főleg én :DDD
Jó dolog a Hargita :)