Coming home is always good. You can finally understand how much do you love those people you left home, and you can understand how much they love you. I don't know if there is anything cooler feel, than see someone after a long time, who you really care about. It is cool to be self confident about everything again, to understand everything around you on the street, and to feel that you're never going to be stranger there.

To finally see someone, to finally great someone, to finally talk to someone. "You know, I would hug the whole around me if there would be a possibility for it". I'm just so happy to see you again.

I'm just so happy that you can see what have i become, and I'm so happy to see the real you, not just an old picture of yours.

Haza menni mindig jó. Végre megérted, hogy mennyire szereted azokat, akiket otthon hagytál, és hogy ők mennyire szeretnek. Nem tudom, hogy van-e annál csodásabb, mint hosszú idő után látni azokat, akik számítanak neked. Menő újra magabiztosnak lenni, mindent érteni magad körül az utcán, de ami még több, megérteni, hogy itt soha nem leszel idegen.

Végre találkozni valakivel, üdvözölni, beszélgetni vele szemtől szembe. "Tudod én átölelném az egész világot ha volna olyan". Egyszerűen csak annyira boldog vagyok, hogy újra láthatlak titeket.

Úgy örülök, hogy láthatjátok mivé lettem, és úgy örülök, hogy végre látlak titeket teljes valótokban, nem csak egy régi fényképen nézlek.

It's hard to leave, because know that there is the possiblity that I'm not coming back. It's not hard because there is the possibility that I'm NOT COMING BACK, but because there is the POSSIBILITY, that I'm not coming back. If I know, that I'm not coming back, then I have time to prepare for it. I can say goodbye to everyone, I can close things inside me. I'm not saying that it's not heartbreaking, but at least I have a method to prepare, and live through. In case of uncertanity I can't even feel sorry for myself, for I have that little hope, that maybe, I'm coming back. I can't leave things behind, because I don't want to do that, if there is even a little chance that it's unnnecessary. It's like you never want to say goodbye to good things, but sometimes you have to. But in this case I don't know if it is really necessary, if I want to be realistic, I should just in case, but I don't want to be pessimistic, and I don't even want to talk about this possibility.

Just because disease describes better this situation, than hungarian "betegség".

So yeah, you know, when you have amazing toughts approximately all the time, but when you sit in front of the computer. Sorry, I'll make some efforts, to be better :)

And maybe am going to use some hungarian as well soooon.

Addig is: Csókoltatok mindenkit (Coz hungarian describes this part better :)

Have you ever felt yourself like an outsider? Of course, who didn't? But do you rembember the feeling? Do you know what is to be on a place, where _everybody_ looks at you like you were a stranger, a weirdo. Do you feel the lump in your throath? When I ask this question from you, do you feel the embarassment, do you feel the urge to say something, which brings you closer to those people? Do you even recognize, when somebody next to you feels like a total idiot, just because he's there, and he can't say anything relevant? Can you see the outsiders in your settings?

This post is not about the outsiders. It's about you. The question is that are you open-minded enough, to pay attention others than your little circle of friends? Can you remember the times when you were just a weird guy, who can't find his place? Because if you can, then I'm sure, that you will help on this guy. Then I'm sure, that you are a man of feelings.

Because this post is not just about you. This post is not about some complaint, it's about saying thanks for all those who really learned, what does it mean to be a stranger.

I really look up to you.

Tény ami való, van egy hűtlen kedvesem, Maruška. Ő az én lopott biciklim.

Most pedig akkor kezdeném elölről a sztorit. Valamikor az ősidőkben (4 hete talán), egy dél-amerikai sráctól egy sárgászöld biciklit. Menő sportos kormánya volt, Maruška volt ráírva a vázásra, tuti jó kerekei voltak, volt hátsó sárhányója, minden. Amúgy minden más tekikntetben egy hulladék volt szegénykém. A sárhányó miatt nem lehetett rendesen fékezni, a fék nem működött csak hátul, de ott is csak ünnepnapokon, lámpa nem volt rajta, az ülés kényelmetlen volt, és arról, hogy esetleg állítani lehessen a magasságán, álmodni sem mertem. Ja és nyilván az első váltó sem működött a változatosság kedvéért. Ilyesmi luxusról nem is álmodik az ember 500 norvég koronáért.

Aztán szegény Maruškát tegnap délelőtt valamelyik vázajellegű (*köcsög) drogos park-beli junkie ellopta. Hát nem örültem. Meg főleg nem értettem, hogy miért kell egy ekkora romhalmaz valakinek, és mihez kezd vele. (Időközben kiderült, hogy időnként biciklikereket lopnak (amit helyettesítenek kisebb átmérőjűvel ??? gondolom jófejségből), máskor kormány fekete gumifogóját, vagy egész kormányt, mindegy, kár megpróbálni megérteni az ilyesmit :D) Na mindegy, meggyászoltam, ahogy kell, éppen azon voltam, hogy valamilyen édességgel, vagy egyébbel vigasztaljam magam, de a sors keze közbeszólt (sic!).

Történet szerint ugyanis kedves nagybátyám is a városban tartózkodik. Így történhetett, hogy hazafelémenet hogy, hogy nem összeakadt a tekintete az egyik irodaház üvegajtaja mögül kikacsintó Maruškával. Lévén azonban irodaház, és péntek este hét óra, reménytelennek tűnt hátlen kedvesem visszaszerzése. Drága nagybácsikám azonban csak rátenyerelt a csengőkre, hátha legalább a rendőrség előmászik a szokatlan tevékenység hatására. Szerencsére azonban egy munkamániás norvég éppen túlórázott a cégnél, aki így ajtót tudott nyitni, és miután tisztába jött a helyzet komolyságával (lopott bicikli az irodaházban) inkább úgy döntött, hogy visszamenekül a saját kis biztonságos valóságába.

Azóta tehát lopott biciklin rovom a város utcáit. Nagyon menő, igaz sárvédője nincs, ahogy rendes féke, lámpája, ülése sem, de legalább irigylésreméltóan néz ki (ezek szerint).

Bocsáss meg kérlek minden pillanatért amit elmulasztottam. Azokért a pillanatokért, amikor meg akartad osztani az örömödet valakivel, és én nem lehettem ott. Amikor a tátongó ürességbe kellett kiordítanod a fájdalmad, és én nem voltam ott, hogy biztassalak. Amikor segítő kéz helyett a semmibe kellett kapszkodnod. Vagy mikor nem tudtad megmutatni amire éppen a legbüszkébb voltál. Amikor a kérdéseid csak a saját fejedben merültek fel újra és újra, de nem volt kinek elmondanod.

És főképp azokért a percekért, napokért bocsáss meg, mikor arra vártam, hogy lépéseket tegyél felém, mikőzben neked ott és akkor volt rám szükséged. 

Bocsáss meg, és bocsásson meg az Isten nekem  minden önzőségemért.

kizárólag kisbetűvel írni sok mindent jelenthet. jelenleg számomra kisbetűvel írni egyenlő a hanyag eleganciával. amikor nem töröd magad, hogy tökéletes légy, nem foglalkozol azzal, hogy mit diktálnak a szabályok, de nem azért mert nem tudod, hogy hogyan kell helyesen írni, hanem azért, mert nem veszed a fáradtságot. mert "mind tudjuk" hogy ennek így kell lennie, de azért összekacsintunk, hogy ugye mi vagyunk annyira jóban egymással, hogy az ilyen formaságokat figyelmen kívül hagyjuk.

természetesen mind tudjuk, hogy a kisbetűzés es -től ered, de én dolgoztam ki a rám vonatkozó elméletet. 

Ajánlom a kérdések állandó kikerülőjének, a tündér wannabe-nek.

Mindig is nagyon izgatott a kérdés, hogy a múlt, jelen, jövő triászában hol lehet megtalálni a helyes egyensúlyt. Hogyan lehet a múltat nem könnyelműen eldobva, a jövőt nem figyelmen kívül hagyva, de a jelent is kellőképpen kiélvezve élnünk.

Soha nem voltam híve a múlt túlságos őrzésének, ahogy az észnélküli felejtésnek sem. Ugyanakkor még soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy milyen értékrend alapján érdemes a múlttal foglalkozni. Ha nagyon leegyszerűsítő lennék, azt mondanám, hogy a múltat úgy ahogy van a feledés máglyájára kell vetni. A csavar viszont csak ezután jön. Mert tulajdnoképpen mi a múlt? A múlt egyrészt egy lezárt dolog, ami már nincsen jelen. És a kérdés felvetődik, hogy mi számít jelenlétnek? Mekkora hatásúnak kell lennie egy dolognak ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy még a jelen része? Mivel emberek vagyunk, minden esemény lenyomatot hagy bennünk, ami később lassan eltűnik, ha felejtünk. Azok a dolgok, amik eltűnnek, azok viszont nem egyből tűnnek el, mitha kivágnák őket, hanem lassan, mint ahogy a radírozással szoktak eltűnni a dolgok. Még látjuk a körvonalakat, amik aztán egyre halványabbak lesznek, és aztán egyszercsak eltűnnek. És mikor mondjuk, hogy a újra tiszta a lap? Ha már nem látunk rajta semmit. De persze azért amit egy lapról letörlünk, azt még nem hívhatjuk múltnak, hiszen még jelen van az emlékezetünkben. De mi van, ha ez a lap a tudatunk? Akkor érdemes valami olyasmit keresni, és olyasmivel foglalkozni, ami nincs is már ott? Miért is lenne? Kegyetlenség ez bárkivel szemben? Hogyan lenne? Hiszen ha valami nincs hatással ránk, azzal nem kell foglalkoznunk. ilyen módon a ránk már hatással nem levő múlttal foglalkozni értelmetlen.

De mondhatjuk, hogy mi van, ha ez a ránk már hatással nem levő dolog mondjuk egy ember, aki nem szeretné, hogy elfeledjük, és "múlt"nak titulálva a hátunk mögött hagyjuk?  Amíg ez az ember vissza nem tér a múltból, és nem tesz ránk újra benyomást, addig senki nem hibáztathat bennünket. Hiszen számunkra a múlt egy olyan elveszett dolog, amiről elfelejtkeztünk, tehát amit értelemszerűen nem keresünk, mert nem is tudunk a létezéséről.

Így tehát minden ami kötődik a jelenbeli énünkhöz, az a jelen. És ezen belül valóban nem érdemes foglalkozni a múlttal, hiszen az úgy mond a saját koordinátarendszerünkön kívül esik. Ugyanakkor megvan az a csodálatos képességünk, hogy bizonyos dolgokat kitaszítsunk a koordintáarendszerünkön kívülre. Ehhez kell jó ítélőképesség, hogy megmondjuk, hogy mik azok az elemek, amiknek a kidobásával nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk. 

Igen. Amikor a világ végére gondolunk, pontosan ilyen napot vízionálunk magunk elé. Esős, hideg, borzalmas, sötét napot, amikor még a Föld is inkább úgy dönt hogy abba hagyja a keringést a Nap körül, és a Nap is inkább felrobban unalmában. Ilyenkor tudunk olyan hangulatba kerülni, hogy ténylegesen is elhisszük, hogy eljöhet a világvége. Ilyenkor egy picit elbizonytalanodunk abban, hogy alapvetően minden múködik a maga módján, és bármi történjék is, azért a Föld forog tovább. Hajlandóak vagyunk kicsit jobban átgondolni a dolgokat, jobban megfontolni a következő lépésünket, és jobban odafigyelünk az intő jelekre. Alkalomadtán készek vagyunk akár változtatni is magunkon. Ilyenek hát az esős napjaink.

Aztán jönnek újra vidám, napsütéses napok, és a biológiai opptimizmusunk visszatér belénk. Visszatérünk a hamis magabiztossághoz, az önmagunkba vetett töretlen hithez. Jobb esetben nem teljesen ugyanoda. 

Mert olyan nem-látod-a-fától-az-erdőt-típusok vagyunk. Úgy értem nincs ebben semmi rosszindulat, vagy kétszínűség, ez csak gyarlóság. Hogy vannak csodálatos elméleteink, amik nagyon szépen hangzanak, és ezért ki is merjük őket mondani. De ha jobban odafigyelünk, tulajdonképpen bármikor rajtakaphatjuk magunkat, hogy az elmélet, amit felépítettünk, amire rájöttünk egyedül, és csak mi ezen a bolygón; az elmélet, amitől jobbnak érezzük magunkat, tulajdonképpen egy lufi. Persze lehet, hogy nem lufi, csak mondjuk egy vastagfalú labda, aminek azért a közepén maradt levegő, de mindig rá kell döbbennünk, hogy a csodás, logikus és koherens elméletünk bizony csak elméletben annyira egyértelmű, mint ahogy azt elképzelüjk.

Nem is jó erről beszélni, mert nem akarok semmi különösebbet elérni. Nem akarom, sem magamtól, sem tőled, hogy légy teljesen következetes és szigorú magadhoz; ha már elméleteket gyártasz arról, hogy hogyan működik és hogyan kellene működnie az életnek. Azt sem akarom, hogy felhagyj azzal, hogy újabb és újabb modelleket alkoss, amik az életed jobbá tudják tenni. Nem akarom még csak azt a közhelyt sem elsütni, hogy "az elméletet könnyű tudni, de egy élet kell hozzá".

Amit akarok az tulajdonképpen csak az, hogy ha túl szigorú lennél magadhoz, és folyamatos következetességet követelnél magadtól, vagy felhagynál azzal, hogy motívumokat keress az életedben, akkor ne tedd. Nem azért vagyunk nagyszerűek, mert tökéletesek vagyunk. Sokkal inkább azért, mert képesek vagyunk élni a második eséllyel.

"So come on! We've all been wrong, don't think you're ever too far gone. This is the time to hit rewind. New year is here, leave the old one behind!"

Mindenki szeret ünnepelni, (nem igaz, na és?) de én legjobban akkor szeretem az ünnepeket, ha át is tudom érezni azt, amiről szólnak. Különben az ünnep nem ünnep csak pár szabadnap, amikor ugyanúgy pihenek mint minden hétvégén. Ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom, ugyanazokkal a gondolatokkal töltöm meg magam. Ha viszont tényleg ünnepelek, akkor minden más. Akkor rájövök, hogy mi a hagyományok értelme, megérzem azt, hogy miért is tartották különlegesnek és ünneplésre méltónak azt a napot nemzedékekkel a születésem előtt is. A szimbólumokat gondosan megfigyelem, egyszóval a lelkemet is leköti az ünneplés. Ezért különös most számomra a zsidó őszi ünnepségsorozat. Nem ünneplem, és nem tartom ugyan, de mégis van hozzá közöm, mert úgy gondolom, hogy a zsidó vallásnak (is) nagyon sokat köszönhet az a kultúrkör, amit ma úgy hívunk Európa.

Ezek a napok a bűnbánat és a megbocsátás napjai. Bocsánatért folyamodunk, és ugyanakkor nagylelkűek is vagyunk mindenkivel szemben. A tiszta lap napjai. A Ros hasana az új évről, és ezzel együtt az új kezdetről szól (ez idén szeptember 4-6 közé esett) a Jom Kippur pedig az elengedésről, és a múlt megítéléséről szól (idén szpetember 13-14-re esik). A kettő közötti napok a bűnbánat napjai, amikor az új év és ünneplés tényleges elkezdése előtt megítélünk magunkban minden cselekedetet az elmúlt évből. Igyekszünk az elmúlt esztendő bűneit, hibáit lemosni magunkról, és megfeledkezünk a sérelmeinkről. Tiszta lapot kérünk, és tisztalapot indítunk magunkban mindenkinek. Hiszen az új év csak akkor lehet igazán új, ha minden rosszat ott tudunk hagyni az óévben. Minden sérelmet, minden hibát.

Ez a két ünnep az ember egyik leghőbb vágyának megtestesülése is egyben. Az emberekkel, a sorsunkkal, a múlt hibáival való megbékélésre törekvés kifejeződése. Hisz mi az egyik legnagyobb vágyunk? Hogy tiszta lappal indítsunk. Hogy a múlt ne nyomja a vállunkat, ne kísértsen éjszakánként, ne visszhangozzon a fülünkbe. Ez pedig akkor történhet csak meg, ha megbocsátást nyerünk és megbocsátást adunk. Megküzdeni a megbocsátásért közel olyan nehéz, mint megküzdeni magunkkal, és megbocsátani. De nincs más út a minőségibb élet felé. Legyőzni magunkat, az igazságérzetünket; illetve megváltozni a hibáinkból valószínűleg a legnehezebb dolgok. De megéri küzdeni velük.

Már soha nem fogod megtudni, hogy a susogós nadrágos parasztgyerekben a világ legnagyobb költője veszett el. De ha mégis, akkor örökre bánni fogod, hogy a múltkor a villamoson lélekben konform módon leköpted a többi utassal együtt.

A hortobágyi csordáslegények ma is köztünk élnek.

Ez a hiba a fiatalság sajátja. A családi fészket éppen elhagyó apa szemefényéé, a megértett baráté, a méltányosan értékelt tanítványé. A fiatal, aki a jövőt keresi, és a múltat maga mögött hagyja. Aki annyira le van foglalva a jövővel, hogy nincsen tisztában azzal, hogy mi az ami a múltba tartozik, és mi az ami a jelen, mi az ami örökké tart(hatna). Aki nem tudja, hogy az örökké nem tart, hanem az örökkét kell tartani, szorítani magunkhoz, minden percben küzdeni a gravitáció acélizmaival szemben, elfehéredő ujjakkal, és görcsbe meredő karokkal.

Annyira tudhatnánk, hogy az örök barátság csak akkor örök, ha úgy döntünk, hogy őrizzük. Hogy a szülői szertet ami 'mindig ott lesz' ápolásra szorul. Hogy a mester, aki mindig támogatni fog, elveszhet a múlt ködében.

Elrepülhetsz tőlük, megteheted, hiszen ők szeretnek, és nem tartanak vissza csak mert nekik úgy kényelmesebb. De senki nem mondja meg, hogy ha túl messze repülsz jégoszlopok nőhetnek közétek, és egy idő után nem leszel képes visszatalálni.

A legnehezebb talán azt felfogni, hogy ha olyan valaki küld, aki  szeret, az sosem örökre teszi ezt. Aki szeret elenged, de mindig visszavár. Ez nem arról szól, hogy független vagy-e vagy sem, hanem hogy időnként megmutatjuk: Igen, még mindig tartjuk az örökkét. Fehéredő ujjakkal, görcsölő karokkal. 

"-Tudod, ő olyan... hogyan is mondjuk szépen, hogy önző?

-Független.

-Tudod ő olyan független típus." 

Vajon mennyiben rombolja a mondatok csontig hatoló igazságát a tudat, hogy ezt a párbeszédet egy sitcom-ból vettem? 

Alpesin zöldellő, sűrű, puha, friss fű. Gyönyörű fehér kastély a kis domb tetején, zöldellő bokrokkal övezve, csipkés tetőpárkánnyal, kis kerek toronnyal, mint a mesékben. A szeles idők metsző kékje az égen. Sziklás, meredek hegycsúcs, lentebb sötétzöld fenyőerdő. Fényhíd a színes kis házakkal körülszórt feketén csillogó fjordon.

Alpesi friss-zöld puha fű, Fehér kastély zölddombokkal a mesékből, metszőkék felhőtlen ég, sötétzöld fenyőerdő a hegyen, színes faházak, feketén csillogó fjord.

Puha, friss-zöld fű, mesebeli fehér kastély, metszőkék mély ég, sötétzöld fenyőerdő, feketén csillogó fjord.

Friss-zöld fű, fehér kastély, metszőkék ég, sötétzöld erdő, csillogó fjord.

Friss-zöld, fehér, metszőkék, sötétzöld, csillogás.

Zöld. Fehér. Kék. Sötétzöld. Csillogás.

Zöld,fehér,kék,sötétzöld,csillogás.

Zöldfehérkéksötétzöldcsillogás.

Zöldfehérkéksötétzöldcsillogászöldfehérkéksötétzöldcsillogászöldfehérkéksötétzöldcsillogás.

Kitárom a karjaim, megáll a forgás. Becsukom a szemem, és nevetek, mint egy kisgyerek. 

-Ismerem a fajtádat...

-Ezt mégis hogy érted?

-Nem tudom. A cukor beszél belőlem. :D

Őőő, igen, felzabáltam a fél édességkészletem, mert esik az eső, és ettől heveny melankóliát kaptam. De mostanra jól vagyok.

Hogy fogok én aludni ezek után? :DD

A szabadságvágy és a taníthatatlanság nem ugyanaz. Vagy mégis? A szabadságvágynak és a taníthatatlanságnak egyáltalán semmi köze egymáshoz. Vagy mégis?

(Persze ez így legalább olyan nehéz, mint kerekesszékkel olimpiát nyerni, hiszen két olyan nehezen megfogható fogalmat hasonlítok össze, amit egyenként sem tudok megmagyarázni. Mindenesetre megpróbálom éreztetni a lényeget.)

Szabad vagyok, és senkinek nem kell megtennem semmit. Szabad vagyok, senki nem tilthat meg nekem semmit.  Szabad vagyok, nem létezik kell, nincsen, tilos. Felnőtt vagyok, önálló, független. 

Szabad vagyok. De ez azt jelenti, hogy mindent tudok? 

Tanítható vagyok, hallgatok másokra. Tanítható vagyok, nem mindig tudom, hogy mi a legjobb nekem, vagy hogy mik a lehetőségeim.  Nem látok át mindent, hiszen csak egy pont vagyok a hatalmas körben. Tanítható vagyok, mert nem akarok bolond lenni.

Tanítható vagyok. De ez azt jelenti, hogy nem tehetem amit akarok?

Szerintem ha szabad vagy, akkor a szabdság nem kötelez arra, hogy ne hallgass senkire. Hiszen a szabadság nem kötelez. Nem nem képes kötelezni, hanem kívül esik a fogalmi körén a kényszerítés. A taníthatóság pedig nem jelenti azt, hogy ne hagyhatnád ki az életedből a kényszerítést. A taníthatóság nem a szabadság korlátja, hanem a szabadság mankója. Arra való, hogy felemelkedj a papírról, és belásd az egész rajzot. Hogy tudd, hogy mit vagy képes megtenni, hogy mely tetteidből mik következnek, hogy megóvjon attól, ami a legszörnyűbb: a szabadság elvesztése.

Egy kisebb csúcson állok a szikrázó napsütésben. Alattam balra a csoda-kék óceán, szigetekkel tarkítva, partján a várossal, tőlem jobbra a lakatlan, füves-sziklás hegyek. És ekkor jön egy hölgy, és felteszi életem legszebb angolul elhangzó kérdését:

"What are you wondering about?"

Azon tűnődöm, hogy vajon úgy élek-e ahogyan túrázok? Elindultam egy nagynehezen megtalált kis ösvényen, majd mikor rájöttem, hogy egy másik gernicen vagyok, mint ahol szerettem volna lenni, átverekedtem magam az ősbozóton. Miközben meredeken másztam felfelé hatalmas sziklákat kerülgetve, időnként derékig beleestem a bokrokba. Hogy ez volt-e a gyorsabb, vagy vissza kellett volna fordulnom, mert teljes őrültséget műveltem, nem tudom. Mindenesetre jártam ott, ahol senki más nem járt előttem még. És ennek is megvan az izgalma, minden hátrányával együtt. Ezután el lehet képzelni, hogy szorosan ragaszkodtam az ösvényhez, és siettem, hogy az elpazarolt időt behozzam. Valóban. Talán így lehetett, így volt egy darabig. Később azonban egy áfonyamezőn elakadtam; nem bírtam ellenállni a kis fekete gyümölcsöknek.Majd nem tetszett amerre az ösvény vezetett, így ismét a magam útját jártam. Ha az életemet mesélém, valószínűleg úgy írnám le magam, mint aki minden akadályon átkelt, és mindig új, ismeretlen utakon járt.

Ez jár tehát a fejemben. De természetesen ezt nem mondhattam el a kedves idős hölgynek, hiszen talán nem is értené, talán nem is tudnám elmagyarázni angolul, talán tudja is, mit érzek. Lehet, hogy ő is ilyen volt, mikor fiatal volt. Kicsit önfejű, kicsit szabálykövető, de mindenképpen egyedi - legalábbis a saját szemében.

"I'm wondering, which way goes to floyen"

"Ah it's going to be a long way"

"I know" mondtam, mintha én lennék az idősebb ő pedig az alföldről jött zöldfülű húszéves.

Azután megmutatta, hogy melyik utat kövessem.

Természetesen ezt az ösvényt sem követtem végig, de a célomat elértem végül.

Mellékdal:

"Húnyt szemmel bérceken futunk
S mindig csodára vágy szívünk
A legjobb amit nem tudunk,
A legszebb, amit nem hiszünk."

Vajon valóban a legszebb?

Jéé. szóval ott tartok, hogy itt vagyok, de nem sok kedvem van konstruktívat alkotni. Itt vagyok, élek, szeretem ezt a helyet. A csodálatos színes kis faházakat, a szűk kis utcákat, az opálos tengert, a rengeteg-rengeteg kis garnélarákot amik ott csücsülnek a jég tetején a halásrusok üvegei mögött. Az itteni embereket, akik szőkék, és segítőkészek, megbízhatók, becsületesek, de introvertáltak. A hegyeket, a csodálatos, kopár hegyeket. Az esőt, a napsütést, az őszi hangulatot, ami néha tavasziba vált. Jó itt.