Mert olyan nem-látod-a-fától-az-erdőt-típusok vagyunk. Úgy értem nincs ebben semmi rosszindulat, vagy kétszínűség, ez csak gyarlóság. Hogy vannak csodálatos elméleteink, amik nagyon szépen hangzanak, és ezért ki is merjük őket mondani. De ha jobban odafigyelünk, tulajdonképpen bármikor rajtakaphatjuk magunkat, hogy az elmélet, amit felépítettünk, amire rájöttünk egyedül, és csak mi ezen a bolygón; az elmélet, amitől jobbnak érezzük magunkat, tulajdonképpen egy lufi. Persze lehet, hogy nem lufi, csak mondjuk egy vastagfalú labda, aminek azért a közepén maradt levegő, de mindig rá kell döbbennünk, hogy a csodás, logikus és koherens elméletünk bizony csak elméletben annyira egyértelmű, mint ahogy azt elképzelüjk.

Nem is jó erről beszélni, mert nem akarok semmi különösebbet elérni. Nem akarom, sem magamtól, sem tőled, hogy légy teljesen következetes és szigorú magadhoz; ha már elméleteket gyártasz arról, hogy hogyan működik és hogyan kellene működnie az életnek. Azt sem akarom, hogy felhagyj azzal, hogy újabb és újabb modelleket alkoss, amik az életed jobbá tudják tenni. Nem akarom még csak azt a közhelyt sem elsütni, hogy "az elméletet könnyű tudni, de egy élet kell hozzá".

Amit akarok az tulajdonképpen csak az, hogy ha túl szigorú lennél magadhoz, és folyamatos következetességet követelnél magadtól, vagy felhagynál azzal, hogy motívumokat keress az életedben, akkor ne tedd. Nem azért vagyunk nagyszerűek, mert tökéletesek vagyunk. Sokkal inkább azért, mert képesek vagyunk élni a második eséllyel.