Ez a hiba a fiatalság sajátja. A családi fészket éppen elhagyó apa szemefényéé, a megértett baráté, a méltányosan értékelt tanítványé. A fiatal, aki a jövőt keresi, és a múltat maga mögött hagyja. Aki annyira le van foglalva a jövővel, hogy nincsen tisztában azzal, hogy mi az ami a múltba tartozik, és mi az ami a jelen, mi az ami örökké tart(hatna). Aki nem tudja, hogy az örökké nem tart, hanem az örökkét kell tartani, szorítani magunkhoz, minden percben küzdeni a gravitáció acélizmaival szemben, elfehéredő ujjakkal, és görcsbe meredő karokkal.

Annyira tudhatnánk, hogy az örök barátság csak akkor örök, ha úgy döntünk, hogy őrizzük. Hogy a szülői szertet ami 'mindig ott lesz' ápolásra szorul. Hogy a mester, aki mindig támogatni fog, elveszhet a múlt ködében.

Elrepülhetsz tőlük, megteheted, hiszen ők szeretnek, és nem tartanak vissza csak mert nekik úgy kényelmesebb. De senki nem mondja meg, hogy ha túl messze repülsz jégoszlopok nőhetnek közétek, és egy idő után nem leszel képes visszatalálni.

A legnehezebb talán azt felfogni, hogy ha olyan valaki küld, aki  szeret, az sosem örökre teszi ezt. Aki szeret elenged, de mindig visszavár. Ez nem arról szól, hogy független vagy-e vagy sem, hanem hogy időnként megmutatjuk: Igen, még mindig tartjuk az örökkét. Fehéredő ujjakkal, görcsölő karokkal.