Azért szeretem a könyveket, mert olyan sokszor ráismerek egy-egy képzeletbeli figura tulajdonásgában a saját vonásomra. És én azért tisztelem az írókat, mert le tudják írni annyira kézzelfoghatóan a dolgokat, hogy az ember magára ismerjen. És egy helyzetet egy eseményt is át tudnak úgy adni, hogy anélkül, hogy látnám érzem, a hangulatát, a történések súlyát. Agatha Christie-t sem a gyilkosságok iránti morbid vonzódás miatt szeretem, hanem azért, mert úgy érzem, hogy ha egy századdal később születik, akkor nagyon jó barátom lett volna. Úgy érzem, hogy rokonlelkem volt (vagyishát lenne, vagy mi). Legalábbis én őtt úgy látom, mint egy olyan asszonyt, aki néha szórakozott volt, de amúgy volt egy jó adag esze, és jól tudott írni és szerette az irodalmat ( persze nem azért rokomlélek, mert olyan, mint én, hanem azért, mert én is olyan szeretnék lenni.). Persze, nyilván majd mindenki jól elámul, hogy mivel nem vállalok én közösséget, dehát ez van. Egyébként néha olyan jó jellemrajzokat írt és egy-egy érzést olyan jól megformázott, hogy szerintem az zseniális, pont azért, mert nagyon röviden, és egyszerűen, de nagyon világosan írja le az adott érzetet. Ennek örömére akkor idézek tőle egy olyat, amiből nagyon magamra ismertem (ja és vigyázat az eleje nyál):

"Elérkezett hát, amitől úgy rettegett: egyedül maradt fájdalmával.
Mit is mondott Edwardnak?... Szeretném gyászolni Johnt...
Leroskadt egy székre, és hátralökte arcába hullott haját.
Egyedül...üresen...kifosztva. Szörnyű, tátongó űr...
Szeméből könnyek törtek elő, és lassan végig folytak arcán. Ez hát a gyász, gondolta, a gyász John után És emlékezett... emlékezett John éles, fájdalmas hangjára:
"Ha meghalnék, még patakzó könnyekkel első dolgod lenn, hogy megmintázz valamilyen istenverte gyászoló nőt, vagy bánkódó figurát!"
Nyugtalanul megmoccant. Miért jutott ez eszébe?
Bánat.Bánkódás... Gyász... lefátyolozott emberalak... alig kivehető körvonalak... csuklya borítja a fejét...
Alabástrom... Maga előtt látta magas, megnyújtott alakját, rejtett szomorúságát, amelyet csupán a drapéria redőinek gyászos, hosszú vonalai jeleznek...
Szomorúság, amint kiemelkedik a hótiszt, áttetsző alabástromból.
Ha meghalnék...
Hirtelen mélységes keserűség fogta el.
"Ez vagyok én!-gondolta- Johnnak igaza volt! Nem tudok szeretni, nem tudok gyászolni... egész valómmal... Az igazi emberek olyanok, mint Midge.
Midge Ainswickben... ez a valóság, a meleg életet lehető erő.
Én azonban nem vagyok teljes ember. Nem vagyok a magam ura, malami rajtam kívül álló erő tart hatalmában.
Nem tudom gyászolni a halottamat.
Helyette marokra kell fognom a bánatomat és belefaragni egy alabástromszoborba."
" A kiállított művek katalógusa.
58. Bánat. Alabástrom. Miss Henrietta Savernake.""

Ez lenne az. És akkor értsd: a gyászolás, John halála a pályázat kudarca például nálam. Az alabástrom szobor pedig az akkor született írás amit a fájdalomról írtam. Ugyanezt én már leírtam ide a blogomba (és leprivátoltam) (persze az egész történet sokkal kisebbrendű, hogy ne mondjam, hogy a lebutított változata az egésznek.)

Most írjak, vagy ne? ÉS miről?

A fő, hogy már megint nem tudom, hogy minek kell gyásznap. Főleg azok miért egyeznek bele, akik kereszténynek mondják magukat? Az ő álláspontjuk szerint (és szerintem is) ki meghal az két helyre kerülhet. Mehet a pokolba, vagy a mennybe. Amennyiben a mennybe ment, nincs mit siratni rajta, főleg évekkel később, mert neki így csak jobb. Akik viszont a pokolba kerültek, arra csak azt lehet mondani, mint Odüsszeusz társaira, hogy:"önnön buta vétkeikért odavesztek", tehát őket sem kell siratni, saját szerencséjük kovácsai voltak. Amúgy is az élet így is elég nehéz, minek magukon hordozni felesleges terheket. Attől senki nem lesz jobb, hogy évente egyszer kimegy a temetőbe, és ott leamortizálja magát azzal, hogy feléleszti a szomorúságot magában.

Mi az eső? Mikor esik az eső, olyankor az ég siratja az emberket.Azokat az embereket, akik népirtás áldozatai lettek, akik emberi segítség híján éhen haltak, akiket egy hirtelen jött betegség vitt el, azokat akik meg sem születhettek, de siratja az élőket, a szívtelen gazdagokat akik megtehetnék, hogy segítenek a szerencsétleneken, de nem jut rá idejük, siratja az éhezőket, akik nem tudják, hogy mi a jól lakottság, siratja az árvákat akiket a saját szüleik hagytak cserben, és siratja azokat, akik saját hibájuk miatt szenvednek. De az ég nem csak gyászát fejezi ki az esővel, hanem új életet támaszt mindig újra és újra, és élettel tölti meg a haldokló természetet, a jövőt hordozza magában és az ember csak reménykedik, hogy ez a jövő jobb lesz, mint a múlt és ő maga is életet merít a reményből.

Ma is szomorú esős napunk volt(ez talán már ki is derült mindenki számára), de várom már a tavaszt, a napsütést, a madárcsicsergést, az élettel teli zajokat. De várom már a nyarat, a fülledt augusztusi estéket, mikor, az embernek csak ahhoz van kedve, hogy Isten szent ege alatt elmélkedjen és nézze a csillagokat és hallgassa a tücskök ciripelését...