Van abban valami szívszorító, vagy egyszerűen, férfiasan elintézve kényelmetlen, égő, vagy gáz, ha valaki ismer engem, szeretne megismerni, barátomnak tartja, vagy szeretné tartani magát, mégsem hajlandó arra, hogy elolvassa egy-egy blogbejegyzésemet, felnézzen ide. Nem azért mert én olyan szörnyen exhibícionista vagyok, és annyira szeretném, ha valaki áradozna arról, hogy milyen magvas, mély, szép dolgokról írok. Nekem az is jó, ha beleköt a helyesírásomba (bár az elég csekély érdeklődést jelez) vagy vitatkozik azzal, amit állítok. Nem feltétlenül neki írnia ide, jeleznie, nekem, hogy itt járt. Egyáltalán semmit nem kell tenni. De ha nem érdeklik a gondolataim, legalább azok, amiket  mindenkivel megosztok, akkor mit akar tőlem ennél többet, személyesebbet. Ha valakinek már ez unalmas felháborító, akármilyen akkor miről, mit akar tőlem? Bízom magamban annyira, hogy elhiggyem: van akit ez érdekel. Van aki tisztában van azzal, hogy ez nekem valamilyen szinten kell. Kell az, hogy írok, kell az, hogy mások lássák, és ha éppen úgy érzik, akkor reagáljanak. Nem vagyok grafomán, és azt hiszem magamutogató sem. De hozzá tartozik az életemhez, hogy van amit leírok, sőt van, amit soha nem mondok ki, csak leírom, mert írva jó. Viszont lehet, hogy beszélni is jó lenne róla, ha nem csak én akarom.

Nem kényszerítek senkit arra, hogy olvasson, de aki itt van, az jó ha tudja, aki meg nem, azt borítsa a feledés és tudatlanság jótékony homálya. És ezt fel is lehet fogni egyfajta ars poeticának.

Na, ha valaki kérdezte volna, ezért írok blogot. Vagy ilyesmi.