Van valami végtelenül magányos az összetörő üveg halálos sikolyában. Jött valaki - nem fontos, hogy ki, és honnan - aki egyszer kapott, vagy vett, talált, lopott egyszer egy üveget. Lehet, hogy ez csak egy négyzetalakú lap volt, vagy másfél decis, kommunista pohár jó vastag oldalakkal, befőttesüveg, jénai tál, vékonyfalú visszafogottan díszített pezsgőspohár. Talán különleges volt, talán csak egy a milliókból. Ez az üveg egyszer, vagy többször jó szolgálatot tett gazdájának és ez boldoggá tette az üveget. Örömmel töltötték el a testén átszüremlő fény, a színek, a szünetelen táncoló hangok, és saját hasznosságának tudata. Egy napon aztán - használat közben, vagy ellenkezőleg, egy elfeledett polc elfeledett tárgyainak takarítása során, szándékosan, vagy véletelenül gazdája összetörte. Még mielőtt millió apró darabra esett volna, szét, utoljára rácsodálkozott erre a gyönyörű világra. A szeretetre, amit megkapott, és amit nem, a fények játékára, az időre, a levegőre, egyszóval mindenre, ami szép volt, és egyszerre mindez feledhetetlennek, és elhagyhatatlannak tűnt fel előtte. A következő pillanatban éles csörömpölésse földet ért, és apró darabokra pattant. Többé nem volt sem színe, sem alakja, semmi haszna. Egy kupac szemét volt csupán, amit nem takarítottak össze, és ami nem kellett hiretelen senkinek. Mert nem takarították el. Nem tudni miért. Talán az utcán tört össze, és senki ügyet sem vetett rá, talán csak hanyag volt a használója, vagy éppenséggel még szemétkupac alakjában is ragaszkodott hozzá. De a legvalószínűbb, hogy mindenki túl koszosnak, és undorítónak találta ahhoz, hogy hozzányúljon. Lehet, hogy még helyre lehetett volna hozni a dolgot, csak erre senki nem gondolt.

Van valami végtelenül magányos az összetörőbizalom halálos sikolyában.