Az utóbbi időkben egyre bizonytalanabbá váltam önmagam jóságát, értékességét, és úgy általában az identitásomat illetően. Mostanában ugyanis kezdtek újra felerősödni azok a hangok, amik sem pozitív üzenetet, sem építő kritikát nem tartalmaznak. Ehelyett annyit sugallnak, hogy nem vagy elég jó, nem vagy érdemes arra, hogy bárki is megbecsüljön stb.. Ezeknek az üzeneteknek a kulcsszavai a „nem jó”, „alkalmatlan”, „rossz”, „erkölcstelen”, „érdemtelen” és még sorolhatnám, de nem kívánom a saját kedélyemet egyre lejjebb szállítsam. Ezek a (vissza)jelzések különösen azért voltak elkeserítők, mert ellentétben az eddigiekkel, olyan emberek fogalmaztak meg többnyire negatív dolgokat, akiknek a véleményére adtam, vagy adok, illetve mivel az utóbbi előtti időkben egyre jobb és jobb véleménnyel lettem az emberekről, és úgy láttam, hogy ez kölcsönös.
Ilyenkor az ember hajlamos elgondolkodni egy pár dolgon. A pár dolgon olyanokra gondolok, mint például „Biztos, hogy nekem van igazam a többséggel szemben magamat illetően?” „Ha, és amennyiben ezek az emberek ugyanolyan halandók, mint én, akkor milyen viselkedésemmel vívhattam ki ugyanazt az előítéletet/véleményt sok emberből.”, „Valóban megváltoztak az emberek attitűdjei irányomban, vagy csak ideiglenesen elbíztam magam, és ennek korrigálásaképpen érnek ezek a kritikák?”. Ezekkel a kérdésekkel azért hasznos foglalkozni, mert talán nem egyedül vagyok, aki ezt átélte már, illetve aki átélt/látott hasonló esetet, tud segíteni.
Minél nagyobb a tömeg, és minél többen vannak, akik közelről kiabálják ugyanazt, annál hajlamosabb vagyok hinni a negatív vélemény igazságában. Amikor az embert közeli személyek, és/vagy erősek akarják befolyásolni, akkor könnyebben engedelmeskedik, mivel nem akar (még több fájdalmat) érezni, de azt sem akarja, hogy egy közeli ember távol kerüljön tőle. Természetesen van eset, amikor olyan mélyen érintő és jogtalan a kritika, hogy az ember hagyja magát távolabb rugdosni a másiktól, vagy elfut, esetleg ő maga „rúgja ki” az illetőt. Azt hiszem nem újdonság, hogy ilyenkor nagyon nagy szükség van hideg, józan, elfogulatlan mérlegelésre, hogy meglássuk, hogy kinek van igaza.
Minél nagyobb az empátia az emberben, annál valószínűbb, hogy felmerül a vádlottban, vagy sértettben a kérdés, hogy nem azért adnak-e le felé, negatív jelzéseket, mert frusztrálva érzik magukat, illetve, az a gondolat, hogy nem gonoszságból fakadóan érzik, mondják, amit mondanak, éreznek. Sajnos arra a szintre nem jutottam el, hogy magammal kapcsolatban általánosan jellemző dolgokat tudjak megfigyelni az ugyanazon dolgok miatt „beszóló” egyénekben. Mindenesetre szüntelen keresünk.
Minél nagyobb önbizalom változás jött létre egy emberben egy ilyen időszakot megelőzően, annál inkább hajlamos észre venni bizonyos összefüggést az önbizalom növekedés és a kritikák között. Ennek a növekedésnek két oldala van: maga a belső attitűdváltozás, illetve az, ami kívülről látszik. Hogy a belső növekedés mennyire csapott át elbizakodottságba, azt senki ember nem tudja megállapítani (?), mivel ennek az alanya (elbizakodott) szubjektívan ítéli meg a dolgokat, a külső szemlélő pedig nem látja ezeket a folyamatokat, csak ami látszik belőle. A látszat tesztelésére viszont kiválóan alkalmas egy olyan ember, akivel elég jó viszonyban van az illető ahhoz, hogy megkérdezhesse, hogy elbizakodottnak tűnik-e anélkül, hogy támadásoknak tenné ki magát, ugyanakkor viszont elég tárgyilagos ahhoz, hogy ne ítéljen elfogultan.
Körülbelül ennyire jutottam szenvedéseimmel kapcsolatban. Tudom, hogy nem találtam ki sok konkrétumot, illetve, hogy homályos egyes szám harmadik személyben leírva az, aminek igazából egyes szám elsőben kéne szólnia, de így tárgyilagosabbnak tűnök (remélem), illetve tudat alatt nem érzem annyira konkrétan csak magamra vonatkozónak, tehát könnyebb általánossá tenni azt, amiről írok.