Sötét ég, élénkzöld fű. Ülök egy padon, és néha simogatja a szél az arcomat, néha padostól el akar fújni. Pittypang pihé szállnak a levegőben. EGyáltalán nem fázok. A közeledő vihar ellenére minden csnedes, és nyugodt. Még én is. Véget ért háromnapnyi szenvedés, ami legalább három évnek tűnt. De most ülök egyedül, és már nem zavar semmi. Minden tőlem telhetőt megtettem, egyre közelebb vagyok a céljaimhoz. Teljesítettem, amit eddig is. Nem vagyok büszke rá, csak elégedett, és nyugodt. Néha egy-egy csepp a kezemre, vagy arcomra hullik. Máskor ettől akár el is szomorodnék. Most viszont csak valami különleges békét érzek.

Visszanézek az előző négy évre. Rengeteget szenvedtem, és ezek most annyira értelmetlennek tűnnek, hogy csaknem eltűnik a béke mellőlem. Mert nagyon boldog időszak volt ez az életemben. Őszintén hálás vagyok ezért a négy gimnáziumi évért, de egyben azért is, hogy mindez már a hátam mögött van. Hálás vagyok mindenért amit kaptam, és mindeért, amit nyújthattam. Hálás vagyok a rengeteg lehetőségért, amiket igyekeztem kihasználni. Ugyanakkor egy kicsit fáj. Valahol az a tudat, hogy már soha nem mehetek napi szinten azok közé az emberek közé, akik csaknem testvéreimmé váltak, akikkel néha már úgy veszekedtünk - olyan hévvel, és olyan könnyen felejthetően - mintha egy család része lennénk. Az életem részévé vált közösségi forma, az osztály eltűnik az életemből. Sokkal több időt fordíthatok a válaszott barátaimra, és ezek az emberek sem tűnnek el, de hiányozni fog az eltöltött idő. És hiányozni fognak a többiek, az iskolatársak, tanárok, az épület. Valami nagyon jó, új kezdődik, de valami végérvényesen véget is ér ezzel együtt. Nem bánom, és nem sajnálom, de nem lesz könnyű megszokni, hogy mindez nincs többé.

 Egyre hevesebben esik az eső. Ideje bemenni.