Na valamit most már ki kéne adni magamból. Még a végén szemét hiányt kaptok (úúúgy bírom, mikor ilyen álszerény vagyok (megjegyzem legbüszkébb a zárójeles benyögéseimre vagyok)). Rengeteg minden van, amit csinálni kéne, és közben olyan dolgokkal zakaltnak, hogy csak :O. Merthogy minek kell szerencsétlen munka alá temetett diákot- aki mondjuk épp most is nyög a munka nehéz igája alatt, mint azt látni lehet- ami tökéletesen felesleges. Például kémia, matek, ülésrend és társai, akiket féltőn szeretünk- távolról. Nos, ha végre ezt is lezavartam, és végre képes leszek elszakadni az iskolától- mivelhogy hétvége van és ilyenkor az a teendő-akkor valami értelmeset is írok. Mondjuk idézetet, merthogy az biztos értelmes (bár, ha én választom ki(dettó, mint a másik dupla zárójel fent)).

"Köreimben mindig dicsérték, amit alkottam. Fehérszemély, jóbarát, pártfogó sosem fogja ócsárolni azt, amit az ember érettük vagy nekik költ; az ilyesféle udvariaskodásból végül is felszínes dicshimnuszok támadnak, és a kongó frázisok közepette könnyen elpuhul a jellem, ha időről időre nem edzik, sarkallják derekabb munkára.
Szerencsésnek mondhattam tehát magam, amiért egy váratlan ismeretség kemény próbára tette bennem a lappangó vagy megnyilvánuló önelégültséget, tetszelgést, hiúságot, büszkeséget, dölyföt; a próbatétel egyedülálló volt a maga nemében, cseppet sem korszerű, és annál hatásosabb, nyomatékosabb." (Johann Wolfgang Goethe: Költészet és valóság)

Megjegyzem, ezt nem vehetem magamra, maximum a próbára tevő ember szerepét, mivel Goethe-vel együvé számolni magam beképzeltség lenne, és legalább a nem-gőgösség látszatát fenn kell tartani. Legalábbis semmi olyat nem szabad mondani, amit később felhasználhatnak ellenem. Mondjuk nem tudom, mire ez az óvatosság, anélkül is észe veszik az emberek és a szemembe mondják.

Most vagy szatirikusan őszinte vagyok, vagy csak nem vagyok képes befogni a számat. Lehet választani. Választottam, a második javára, tehát a választás lezárult.