Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki minden emlékét meg akarta őrizni. Azt akarta, hogy egy pillanat se legyen az életéből, ami nyom nélkül múlik el. Azt akarta, hogy minden tapasztalat, minden jó és rossz ami vele történt, örökre maradjon az övé. Azt akarta, hogy a kapcsolatai egy életre szóljanak. Úgy gondolta, a legjobb az, ha rajta nem múlik semmi, mindent megtesz azért, hogy a múlt segítségével, tulajdonképpen a múltból egy tökéletes világot állítson elő. Hiszen így, ha dönteni kellett, minden lehetséges adat a rendelkezésére állt, hogy a tőle várható leghelyesebb döntést hozza. Mindent mérlegelt és gondosan megvizsgált, mielőtt döntött volna. Úgy érezte, nem esik nehezére hűségesnek lennie, hiszen amit választott, az mindig a lehető legjobb volt, amikor pedig nem, akkor is a saját hasznára fordíthatta azzal, hogy megőrizte, és legközelebb tanulságként tekintett rá. Mivel állandóan kéznél voltak az emlékei, úgy tűnt a leghasznosabb, ha régiségkereskedést nyit. Egy olyan helyet, ahol az emlékek tulajdonképpen nem eladók, de bárki megfoghatja, megnézheti őket, és saját belátása szerint ihletet meríthet belőlük a problémái megoldásához.

A hely tele volt vidám sztorikkal, szívszaggató, igazságtalan, vagy az emberi nemességről tanúskodó történetekkel. Azon a helyen mindennek volt egy-egy története a barátságról, vagy szerelemről, gonoszságról, emberi esendőségről, lassanként nem volt olyan történet, ami új lett volna azon a helyen. Azon a helyen, amit úgy hívtak: emlékezet.

Aztán emberünk egyszercsak azt vette észre, hogy teljesen és véglegesen odaköltözött. Egész addig úgy gondolta, fontos nyomot hagynia maga után, hogy láthassa, honnan hová halad, vajon felfelé, vagy lefelé tart az élete. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy amíg teljes készültségben tartotta magát, és azt várta, hogy az élet választás elé álllítsa; az élet teljesen és végérvényesen elhaladt mellette. Sajnos teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a választások nem jönnek az ember felé, az embernek cselekednie kell ahhoz, hogy történjen vele bármi is.

Jól ismerte a hűséget, tudta mi az a tapasztalat, nehéz volt átverni, és ezért szerette volna hinni, hogy bölcs. De a tapasztalatok teljesen szkeptikussá tették, így sosem tudta meg mi az a bizalom, és a hit.

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki eldobálta az összes emlékeét. Időről időre, mikor takarítást tartott a lelkében, a szobájában, a kapcsolataiban, módszeresen kiirtotta a felgyűlt emlékeket. Talán nem is érzéketlenségből, rosszindulatból, egyszerűen csak azért, hogy szabad legyen. Hogy mindent és mindenkit hátrahagyva arra koncentrálhasson, ami előtte áll. Ezt az életmódot könnyű volt fenntartani, hiszen onnantól, hogy elhatározta: időnként tiszta lappal kezd mindent, nem volt más feladata, mint rendszeresen kirakodni mindent az élete minden területén, és egyszerűen elfeledni azokat. Ez az ember dinamikus, rendkívül lendületes és tevékeny. Viszont a sebesség sokszor úgy elragadta, hogy egyszerűen elment az élet mellett; amellett ami mély és emberi.Hiába tapasztalt meg rengeteg mindent, nem tudott a tapasztalataira támaszkodni, hiszen amik voltak, azokat mind elfelejtette, ezért semmi nem óvta attól, hogy újra és újra elkövesse ugyanazokat a hibákat. Ha visszanézett volna lehet, hogy azt látta volna, hogy időről időre ugyanazokat a köröket teszi meg, és nem tud szabadulni a saját hibáitól. Lehet, hogy hiába érezte magát szabadnak, egy meghatározott pályán körzött egész életében. Lehet, hogy úgy érezte, előre halad, de ez csak öncsalás volt. Valójában aki nem hagy nyomot maga után, az nem halad semerre. Nem lesz se jobb, se rosszabb, csak mindig más. Ez a szegény ember, nem tudhatta meg egész életében, hogy milyen eredményeket elérni jobbá lenni, és legfőképp egy dolgot nem tudhatott meg soha, hogy mi a hűség.

Azon gondolkozom, hogy mi legyen ezzel a bloggal. Úgy értem függetlenül attól, hogy folytatom vagy sem, mit kezdjek az eddig írt bejegyzésekkel? Egész eddig az volt az álláspontom, hogy én nem szégyellem azt aki voltam, főleg annak fényében, hogy kivé lettem mostanra, és ha majd még jobb ember leszek (reményeim szerint), akkor a 2012 decemberi énemet sem fogom szégyellni. Úgy fogtam fel egész eddig az összes bejegyzésemet, mint olyan emlékeket, amik segítenek abban, hogy észben tartsam, hogy mely tulajdonságaimat szeretném megőrizni, és melyeket szeretném megváltoztatni, vagy mik azok a hiányosságaim, amiken már túlléptem, és amelyeket egyáltalán nem kívánok vissza. Viszont kérdés az, hogy amiből megváltoztam, abból azért változtam meg, hogy azért még vissza-vissza tudjon rá nézni bizalmatlanul bárki? Mert arra kezdek rájönni, hogy ezeknek a dolgoknak van súlyuk is, amit nem biztos, cipelni szeretnék. Az, hogy bárki megnézheti, és megtudhatja, hogy milyen voltam tizenöt évesen, egészen addig nem probléma, amíg nem von le negatív következtetéseket a mindenkori Rubennel kapcsolatban. De azt hiszem nem sok ember van, aki mások jellemét múlt-jelen-jövő perspektívában tudja látni. Magáról még esetleg elhiszi az ember, hogy tud változni, de másokról, és főleg egy idegenről sokkal kevésbé. Nem véletlen, hogy a régi fotóinkat sem mutatjuk meg mindenkinek, sőt adott esetben leginkább senkinek.

Ezzel kapcsolatban merült fel bennem az is, hogy vajon hogyan kell helyesen kezelni az emlékeinket. Minden régi dolgot, aminek ma már nincs funkciója, egyszerűen ki kell dobni a szemetesbe, hogy a jelenre és a jövőre koncentrájlunk? Vagy jobb minél több dolgot átmenteni a múltból, hogy ne vesszenek el azok a dolgok, amikre vissza lehet nézni akár azért, hogy rádöbbenjünk, hogy mennyi jó dolog történt már velünk, akár azért, hogy arra döbbenjünk rá, hogy mennyi rossz dolog volt, amit magunk mögött hagytunk, és amik már elmúltak. Egy kicsit másképp fontos-e a múltat megőrizni, ahhoz, hogy a jelenünk és a jövőnk jobb legyen?

Azt hiszem ez még megér egy misét.

Azt hiszem a blogom mostantól hivatalosan is halott. Viszont azt hiszem nem ártana újra rászokni ilyenekre, hogy gondolkodás meg hasonlók, úgyhogy ennek örömére megpróbálom feltámasztani a csodálatos blogom MOST!

(Persze mindezt azért, mert baromira unatkozom, végülis az egyetemistáknak - így nekem is - általában semmi dolguk nincs vizsgaidőszak előtt másfél héttel.)

Na puszi-nyuszi mindenkinek(kinek-nek-nek) és a többi hasonló formaság.