Azért szeretem a könyveket, mert olyan sokszor ráismerek egy-egy képzeletbeli figura tulajdonásgában a saját vonásomra. És én azért tisztelem az írókat, mert le tudják írni annyira kézzelfoghatóan a dolgokat, hogy az ember magára ismerjen. És egy helyzetet egy eseményt is át tudnak úgy adni, hogy anélkül, hogy látnám érzem, a hangulatát, a történések súlyát. Agatha Christie-t sem a gyilkosságok iránti morbid vonzódás miatt szeretem, hanem azért, mert úgy érzem, hogy ha egy századdal később születik, akkor nagyon jó barátom lett volna. Úgy érzem, hogy rokonlelkem volt (vagyishát lenne, vagy mi). Legalábbis én őtt úgy látom, mint egy olyan asszonyt, aki néha szórakozott volt, de amúgy volt egy jó adag esze, és jól tudott írni és szerette az irodalmat ( persze nem azért rokomlélek, mert olyan, mint én, hanem azért, mert én is olyan szeretnék lenni.). Persze, nyilván majd mindenki jól elámul, hogy mivel nem vállalok én közösséget, dehát ez van. Egyébként néha olyan jó jellemrajzokat írt és egy-egy érzést olyan jól megformázott, hogy szerintem az zseniális, pont azért, mert nagyon röviden, és egyszerűen, de nagyon világosan írja le az adott érzetet. Ennek örömére akkor idézek tőle egy olyat, amiből nagyon magamra ismertem (ja és vigyázat az eleje nyál):

"Elérkezett hát, amitől úgy rettegett: egyedül maradt fájdalmával.
Mit is mondott Edwardnak?... Szeretném gyászolni Johnt...
Leroskadt egy székre, és hátralökte arcába hullott haját.
Egyedül...üresen...kifosztva. Szörnyű, tátongó űr...
Szeméből könnyek törtek elő, és lassan végig folytak arcán. Ez hát a gyász, gondolta, a gyász John után És emlékezett... emlékezett John éles, fájdalmas hangjára:
"Ha meghalnék, még patakzó könnyekkel első dolgod lenn, hogy megmintázz valamilyen istenverte gyászoló nőt, vagy bánkódó figurát!"
Nyugtalanul megmoccant. Miért jutott ez eszébe?
Bánat.Bánkódás... Gyász... lefátyolozott emberalak... alig kivehető körvonalak... csuklya borítja a fejét...
Alabástrom... Maga előtt látta magas, megnyújtott alakját, rejtett szomorúságát, amelyet csupán a drapéria redőinek gyászos, hosszú vonalai jeleznek...
Szomorúság, amint kiemelkedik a hótiszt, áttetsző alabástromból.
Ha meghalnék...
Hirtelen mélységes keserűség fogta el.
"Ez vagyok én!-gondolta- Johnnak igaza volt! Nem tudok szeretni, nem tudok gyászolni... egész valómmal... Az igazi emberek olyanok, mint Midge.
Midge Ainswickben... ez a valóság, a meleg életet lehető erő.
Én azonban nem vagyok teljes ember. Nem vagyok a magam ura, malami rajtam kívül álló erő tart hatalmában.
Nem tudom gyászolni a halottamat.
Helyette marokra kell fognom a bánatomat és belefaragni egy alabástromszoborba."
" A kiállított művek katalógusa.
58. Bánat. Alabástrom. Miss Henrietta Savernake.""

Ez lenne az. És akkor értsd: a gyászolás, John halála a pályázat kudarca például nálam. Az alabástrom szobor pedig az akkor született írás amit a fájdalomról írtam. Ugyanezt én már leírtam ide a blogomba (és leprivátoltam) (persze az egész történet sokkal kisebbrendű, hogy ne mondjam, hogy a lebutított változata az egésznek.)

Ezt egy blogon találtam. A hozzávaló szöveg pedig a következő:

"Az-az érdekes benne, hogy merre forog. Ha az óramutató járásával megfelelően (jobbra), akkor éppen a jobb agyféltekéd működik dominánsabban; ha fordítva, akkor a bal.Ha például balra, akkor annak az lehet az oka, hogy éppen olvastál vagy számoltál, vagy egyéb racionális dologgal foglalkoztál. Ellenkező esetben valami emocionális tevékenység határozhatja meg a forgás irányát. Ha képes vagy ekképpen tudatosan befolyásolni a keringést, akkor az… klafa! Mivel nagyjából egyensúlyban működik a két agyféltekéd, mondhatni együttműködnek egymással. Ez pedig jól hangzik – vagyis klafa!Az emberek nagyobb hányadának a racionális oldala a meghatározóbb, ennek előidézője többek között az, hogy a mai társadalom az ehhez az oldalhoz tartozó tevékenységeket tartja érdemibbnek, preferálja jobban. Számolni, betűket rajzolni minden oskola korán megtanít, de művészetekkel, érzelmekkel nemigen foglalatoskodnak, ahogy a későbbiekben is ez az általános tendencia. Persze nem is véletlenül, mivel egyértelmű az is, hogy a bal oldalé a profitáló, célirányos karrierépítés.Na, én csinálhatok akármit, nekem szinte mindig jobbra forog! Olvastam ezekről a „jobbosokról” egy-két meglepő dolgot. Például, hogy nem érzékelik annyira az időt. Így például, szinte sosem érkeznek korábban, ahogy a „balosok” tennék ezt szigorú odafigyeléssel. (Hát most nem az, hogy mindig kések… de azért eléggé reszketegen állanék most bizonyos olvasói reakciók nyílzáporában.) Továbbá, hogy a „balos” a hűség és az erkölcs, míg a „jobbos”, inkább az érzékek bűvölete. (Hát most nem az, hogy… de azért kimondottan földbe ásnám magam, vagy bunker, vagy valami.)

Mindebből világos lehet, amit már az elején is említettem - a baloldal korunk bajnoka! A törtető, számító, hűvös, pörgő, anyag és anyagiak megszállottja."

Érdekes, nekem sikerül mindig átváltani, bár félek, hogy nem sokáig marad meg ez a képességem. Vagy az okosság olyan dolog, amit mindig instabilnak gondol az ember?  Ja, egyébként pedig akkor milyenek az én tulajdonságaim?

Kapkodás?

Rászántam magam, hogy kitöröljem az összes spam kommentet! Végig néztem ától cettig a blgomat és kitröröltem mindet! Kettő volt. Szóval megérte kifolyatni a szemem. De legalább kitaláltam, hogy csinálok bejegyzés szavazást. tehát: Melyik volt a legjobb bejegyzésem 2007. 03. 09. és 2008. 03. 09. között? Köszönöm, ha szavaztok és drukkoljatopk, hogy tudjak még olyan jókat írni ;)

"A csuklót - amit bajos volna polgári nyelvre lefordítva, mondjuk, kötelező csoportos reggeli tornának nevezni, mert egyfelől nem is volt kötelező, csak annyira, amennyire a harangnak kötelező szólni, ha húzzák, vagy amennyire a fejszének kötelező kint tartózkodnia az udvaron, ha kihajították, másfelől pedig senki sem erőltette azt a látszatot, hogy testedzés a célja: pusztán arról volt szó, hogy hajnalonként egy félórás büntetéssel kezdjük mindig a napot; hiszen a csuklóztatás más időpontban leplezetlenül büntetésszámba ment"

Ha elkellene képzelni a 20-as évek iskoláját, bizonyára sokan valami egészen embertelen intézményt képzelnének el, szemét tanárokkal, rengeteg büntetéssel, komorsággal, undorító, napi egyszeri kajával, rengeteg káromkodással és idegronccsá vált gyerekekkel. Az Iskola a határon megerősít bennünk egy pár ilyen nézetet, de bebizonyítja, hogy az elnyomó rendszerben is meg lehet maradni épelméjűnek, becsületesnek, életvidámnak. És ha a szigorúság mégsem nemesít egészen, mert az ott tanulók óhatatlanul megtanulják a "szakzsargont", de megtanulnak egyet s mást az összetartozásról, a betyárbecsületről, és az állhatatosságról.

"Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket. Mint a patyolat, gondolta nagyjából. Memphis, Nílus, Tutankhamen. Keresztrejtvények, kórház. Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg. Nemcsak kenyérről."

Nagyon jó volt. Végre elérkezett a tavasz is a szuívembe :). Jó, nem habarodtam bele senkibe (bár lehet úgyis mondani, de nem új dolog ;) ). Már csak arra várok, hogy a vacak eredmények megjöjjenejk a töri versenyről, illetve a szintén ocsmány idő elmúljon és legyen végre tavasz. Akkor most egy picit az életemből, mert ezt érdemes megörökíteni. Aszerdán, csütörtökön és pénteken otthon haldokoltam, illetve vért vettek tőlem, amit ne tegyenek soha többé, főleg, hogy kiderült, hogy a sok hűhó a semmiért volt. A péntek délután viszont már fantasztikus volt, illetve az esti ifi volt a szuper. A szombat is jó volt, persze nem annyira, mint péntek, és a vasárnap is. Főleg adás alatt az utolsó rész (ami most egyben a húsvéti idézetem is lesz:

A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat, és némely más asszonyok is velök.És a követ a sírról elhengerítve találák.És mikor bementek, nem találák az Úr Jézus testét.És lőn, hogy mikor ők e felett megdöbbenének, ímé két férfiú álla melléjök fényes öltözetben:És mikor ők megrémülvén a földre hajták orczájokat, azok mondának nékik: Mit keresitek a holtak között az élőt?NINCS ITT, HANEM FELTÁMADOTT!

Eztán elmantünk a budai várba, majd a lego kiállításra, ami zárva volt xD.