Az ember mindig azt hiszi, hogy van remény. Én is ezért nem tudom kiadni magamból a keserűséget, mert reménykedek, pedig közben tudom, hogy nincs okom rá, és azt is, hogy ha nem jutok be, akkor sem történik semmi. Azt a kort pedig sajnos(?) kinőttem, amikor azért sírtam, hogy sajnáljam magamat. Túl tárgyilagos, és szánító vagyok. Hiába írok ki szomorú idézeteket, meg hogy fáj, közben mindvégig ott van egy hátsó gondolat, hogy nem lesz semmi. Ott van a gondolat, hogy az emberek nem azért szeretnek, mert bekerülök a pályázat 50 nyertese közé, vagy nem, és nekem is maximum 4 nappal tovább kell iskolába járnom. Túlélem, hála Istennek egész jó osztálytársaim vannak. De reménykedem még.

Abban, hogy a tábor időtartama alatt fogok sírni. Egyébként a sírást évek óta elfojtom magamban, mert az nem férfias, vagy mit tudom én. De igenis, az őszinteséghez hozzátartozik az is, hogy ha keserű vagy, úgy tudj sírni ,mint egy kisgyerek. Dávid is sírt, mégsem mondja senki róla, hogy nyálas, érzelgős ember volt. Az emberek el vannak ezzel kapcsolatban is tévedve. Mivel az emosok mindent túldramatizálnak, a Bpg-sek teszem azt annál is inkább megtagadják az érzelmek kifejezését. pedig nem kell teljesen elfojtani magában az embernek azt, amit érez, egy normális szinten igenis kifejezheti a bánatát. Valahogy ebben megkell találni az arany középszert.