Azt, hogy az embernek milyen a viszonya a világgal, azt egyáltalán nem az határozza meg, hogy mennyi sikere, pénze stb. van. Illetve ez nem egészen igaz, mert ugye ez a viszony is kettőn áll, már ha a világot egy egésznek vesszük. Szóval a siker és a pénz azt nem fogja befolyásolni, hogy az egész világ hogyan viszonyul hozzád átlagban, mert lehet ugyan, hogy összességében sok barátod lesz- akiknek a fele valószínűleg nem igaz barát-, de ezzel együtt az ellenségeid száma is igen erőteljes növekedésnek indul. Ebből tehát egy dolog következik, hogy a világgal való kapcsolat csak is az emberen függ, csak sikeresen és sok pénzzel könnyebb az ermbereket szeretni. Ez nem azt jelenti, hogy a pénz nem boldogít, még akkor sem, ha ez igaz, mert a pénznek, mint minden más dolognak az ember csak örül, de egy idő után belefásul, megunja és ha valamit un az ember, akkor egyrészt annak már nem örül, pláne nem boldog tőle. Nos ím a szent lecke :D:D:D

- Hogy miért? Kétfelől is meg lesz ugatva,
Mivel keleten kél és átmegy nyugatra.
Bőven indokolja mind a két eset,
hogy átugassanak illetékesek!

Ja és vigyzzatok velem: 

Az élet néha olyan, mint egy mese. Vagy inkább mint egy regény. Jó hosszú, sok benne a valószínűtlen keresztezés és a sok olyan dolog, amit mindenki kíván, illetve amire mindenki gondol, de senki nem mondja ki. Ettől szép az élet, hogy ha bekövetkezik, amire az ember gondol, utána csak tátja száját, hogy jéé ez az amire gondoltam, és amit elhessegettem, mondván, hogy ez úgyis lehetetlen. Peig csak mint P.G. Wodehouse regényében összekeverte a valószínűtlent a lehetetlennel.

Más Shine ötletén felbuzdulva én is találtam pár hasonlóságot, igaz nem olyan magas röptű és elvont művekben, mint a művésznő. Az első hasonlatosság P.G. Wodehouse Psmith-je és Fülig Jimmy közt fellelhető, míg a másik Rejtő Vesztegzár a Grand hotelben egy szereplője és Agatha Christie egy szereplője között lelhető fel olvassátok el mind kettőt és meglátjátok, hogy igazam volt.

Vajon miért érzem úgy, hogy nem igazán sikerült szorosabb ismeretségbe keveredni senkivel a Bornemiszában? Talán mert tényleg nem? Vagy csak mert elvetettség érzésem van? Talán mindekettő benne van. Kezdjük talán hátulról, az egyszerűség kedvéért :D.Tehát miért lehet reális az elképzelésem(uupsz, na mindegy): mondjuk azért, mert szinte senkinek nem tudom semmien elérhetőségét, vagy mert senkinek nincs az iskolában (egy embert kivéve)megbeszélni valója velem? Lehet ez is, lehet az is. Viszont így, gondolkodva egy kicsit a dolgon, Az előbbinél én kéne legyek a kezdeményező, dehát én eléggé félek az elutasítástól és én sem szeretem csak úgy hangosan mondogatni az msn címemet, mert elég hülyén hangzi avatatlan fül számára, aki nem ismeri a bubben szó eredetét, és kiejtési módját stb, ráadásul még ált vissza is kérdeznek, az meg a szenvedés újabb és újabb kapuit tárja fel előttem. Szóval félénk vagyok, annyira, hogy az az emberek szemében gőgnek is tűnhet (és néha tűnik is).A második pedig talán azért okoz frusztrációt, mert a Bornemiszások túlságosan sok dolognak adnak a kelleténél nagyobb jelentőséget és azt túl sok embernek mondják el. vagy mi. Szóval ne tórődjón senki az én frusztrációmmal, mert ha végig gondolok mindent, akkor nincs is nekem semmi problémám. Most pedig Romhányi sorozat 2. évada következik.

Körkérdés a kutyákhoz: Miért ugatják a teliholdat?

Magyar kuvasz:

- Úgy tudja, ezt nálunk meg sem engedik?
Csaholhatom reggelig!
Magát rosszul informálták, azt hiszem,
mert ugatni szabad nálunk, csak harapni nem!

Ajj mindent elfelejtek. Egyszer majd arra ébredek, hogy elfelejtettem aludni. ím 2 idézet:

-Hogy vagy?
-Vacakul.
-Nagyszerű és a család?
-Az idegeimre mennek.
-Ez a lényeg. Ugorjatok el egyszer.
Nem figyelnek.(Ephraim Kishon: Nem figyelnek)

(...)a társalgás mégis egész idő alatt egy ehlyben topogott, úghogy tíz óra felé már csak mutató- és hüvelykujjunk segítségével tudtuk szemünket némileg nyitva tartani, ám fél tizenegyre az ujjaink is elfáradtak, és éreztem, hogy ha most nem megyünk rögtön haza, akkor néhány múlva már nem lesz erőm az asszonyt felébreszteni. Korán is akartam ágyba kerülni, mert másnap tizenegykor jelenésem volt a betegsegélyezőben, ezért maradék erőmmel felkeltem, és bejelentettem, hogy sajnos mennünk kell.
Csak nem fogtok pont most elmenni?- ébredt fel Spiegelné.-Mi olyan sürgő egyszerre?(Ephraim Kishon: A guruló test tövénye)

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán.
Csőrében trappista hivalkodott sárgán.
Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet
megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett.
Szólt hát álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy primadonna légy, régen esedékes!
És neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló!
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
De hiába várta a ravaszdi róka,
hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta.
Mi volt eme nem várt, különleges, ritka,
szerény, józan, okos hallgatásnak titka?
Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort?
Nem!... Az igaz viszont, hogy fehér holló volt...