Tegnap nem írtam, sőt az előző bejegyzésemet se fejeztem be jó formán, mert semmi cím, semmi cimke, árpedig én annak vagyok a híve, hogy ha már lúd, legyen kövér. Most jöjjön egy kis idézet un peu kommentárral megbolondítva...

Nem a máj és lép betegsége ez, hanem a léleké, és többnyire nagy lelkeké, mert kis lelkek hamar otthon találják magukat a világban. A tétlenség átka ez mindazokon, kiknek rendkívüli szellemerőt adott a sors, de ők kikerülték, nem keresték a tért, mely számukra ki volt mérve, s büntetésül ostorrá vált rájuk nézve éppen e lélekerő, mert üresnek látta a világot és haszontalannak mindent, ami benne van, mely sem fáradságra, sem szeretetre, sem gondolkozásra nem méltó. Pedig, ha kereste volna, megtalálta volna, hogy van valami, ami karjai fáradságára, szelleme küzdésére és szíve legmélyebb szeretetére méltó, és az – ha nem egyéb – a haza.

A végéről kicsit más a véleményem, mert azért van más nemes dolog is a világban, mint a haza. Főleg így, hogy a hazával kapcsolatosan ilyeneket már csak a hungaristák szájából hallani. De hagyjuk a politikát, mert azt is lehetne bőven szidni. Sőt amíg magyar maradok, addig mindenre mondhatom, hogy van azon is mit szidni. De most a szidásokat hagyjuk, sid-et pedig felejtsük el (brr). Szóval ott tartottam, hogy ha egy nagy lélek tényleg nem találja a helyét, és tényleg ilyen csúnyán látja a világot, akkor én köszönöm, nem kérek belőlük, tartsák meg a komorságukat. De egy biztos, ami a mának nagy üzenet: Attól, hogy lesírod a napot az égről, attól nem leszel nagy lélek, csak ócska hamisítvány, mert mint látható, a művészek alkatilag olyanok és nem divatból sírnak, és végül rájönnek, hogy a nap ott van az égen, csak eltakarják a felhők és csak még jobban a dolgok mögé kell nézni.

Különleges ember vagyok. Nem, ez nem a túltengő egoizmusom egyik megnyilatkozó formája, mert mindenki különleges. Erre van olyan aki azt mondaná, hogy tehát senki sem az, mert ha mindenki különleges, akkor az már nem feltűnő, ezek szerint, már nem is különleges. Van azonban ebben egy kis bibi, mgpedig az, hogy ráadásnak az emberek is különbözőek, amiből adódik, hogy mindenki más és más dolog miatt különleges, vagy ha nem is adódik, de mégis csak így van. Tehát mivel mindnekinek a különlegessége másban nyilvánul meg ezért, még ha mindenki különleges is, még akkor is különbözik a többiektől. Ez olyan mintha azt mondjuk hogy pl mindenki beteg (távol legyen) de közben mindenki másban szenved.

Összesen 13 oldalt haladtam a Háború és békével, annak ellenére, hogy itthon voltam egyész nap de ez persze nem csak az odaszánt időn múlott hanem azon is, hogy még mndig nagyon sok benne az ama nemes nyelven kimondott és leírt szó és én próbálom mindig a fordítás nélkül megfejteni amit ír, és ahhoz egyrészt el kell olvasni a francia szöveget (mert amúgy nem tudom, hogy ki az, aki el szokta olvasni, mert én még a kiejthetetlen neveket is sokszor csak 40. említésre olvasom el.) meg ugye gondolkozni is kell rajta.

...A százados lába úgy ficamodott ki, hogy
Prücsök később ismét megváltoztatta a hangulatát, és belelökte egy
gödörbe. Az ilyen alattomos, hirtelen támadásokhoz értett. Szépen jobb
felé nézett, mint aki a felhők látása közben szomorúan tűnődik, és egy
andalgó mozdulattal bal felé tolta rettenetes méretű egyetlen cipőjét,
azután zutty!...
Ugrott és dőlt, neki a megbotlott, jóhiszemű
kísérőnek, hogy ez botlási ívét parabolává nyújtva, belerepült fejjel a
pályatest javításához szükséges habarcsos verembe.
Ezután, már csak a rövidség okáért, három ízben
fejbe ütötte a felbukkanó futárt, míg ez végül felhagyott a
kísérletekkel, és elalélt.
- Szegénykém... - mondta ekkor Prücsök, ölébe vette
az anyagilag, erkölcsileg, testileg és lelkileg teljesen ruinált
Deboulier fejét, gyengéden simogatta, és keservesen sírt.
Azután körülnézett, letakarta verembe hullott szerelme tárgyát az útburkoló munkásház kiszakított ajtajával, és ráült.(Rejtő Jenő: Az ellopott futár)

Hát ez nem Janikovszki.