Tegnap nem írtam, sőt az előző bejegyzésemet se fejeztem be jó formán, mert semmi cím, semmi cimke, árpedig én annak vagyok a híve, hogy ha már lúd, legyen kövér. Most jöjjön egy kis idézet un peu kommentárral megbolondítva...

Nem a máj és lép betegsége ez, hanem a léleké, és többnyire nagy lelkeké, mert kis lelkek hamar otthon találják magukat a világban. A tétlenség átka ez mindazokon, kiknek rendkívüli szellemerőt adott a sors, de ők kikerülték, nem keresték a tért, mely számukra ki volt mérve, s büntetésül ostorrá vált rájuk nézve éppen e lélekerő, mert üresnek látta a világot és haszontalannak mindent, ami benne van, mely sem fáradságra, sem szeretetre, sem gondolkozásra nem méltó. Pedig, ha kereste volna, megtalálta volna, hogy van valami, ami karjai fáradságára, szelleme küzdésére és szíve legmélyebb szeretetére méltó, és az – ha nem egyéb – a haza.

A végéről kicsit más a véleményem, mert azért van más nemes dolog is a világban, mint a haza. Főleg így, hogy a hazával kapcsolatosan ilyeneket már csak a hungaristák szájából hallani. De hagyjuk a politikát, mert azt is lehetne bőven szidni. Sőt amíg magyar maradok, addig mindenre mondhatom, hogy van azon is mit szidni. De most a szidásokat hagyjuk, sid-et pedig felejtsük el (brr). Szóval ott tartottam, hogy ha egy nagy lélek tényleg nem találja a helyét, és tényleg ilyen csúnyán látja a világot, akkor én köszönöm, nem kérek belőlük, tartsák meg a komorságukat. De egy biztos, ami a mának nagy üzenet: Attól, hogy lesírod a napot az égről, attól nem leszel nagy lélek, csak ócska hamisítvány, mert mint látható, a művészek alkatilag olyanok és nem divatból sírnak, és végül rájönnek, hogy a nap ott van az égen, csak eltakarják a felhők és csak még jobban a dolgok mögé kell nézni.