Ma délután mádom nyílt arra, hogy utazzak körülbelül 3 percet egy buszon. Mivel sikerült megtanulnom kirakni a rubikkockát egy weboldal segítségével, ezért az utazás alatt is kockáztam. Körülbelül hárman, vagy négyen néztek, és mikor jeleztem, megütötte a fülemet egy mondtarészlet: "már leszáll, nem nézhetjük tovább" elég hamar sikerült leszűrni, hogy rólam van szó. Mire viszont megállt a busz, pont kiraktam és megszólalt az előző hang, mondván, mutassam meg neki. Már amúgy sem bírtam az egész helyzetet, legszívesebben hangosan kacagtam volna zavaromban. Mielőtt leléptem volna a buszról még megszólalt egy két gyerekes anyuka, hogy ügyes vagyok, és nem bírtam, valami mosolyt kellett küldenem felé. A baj csak az, hogy nem sikerült túl szerény mosolyt kerekítenem, legalábbis szerintem. Ennek ürügyén - minthogy erős elemző természetem van - elgondolkodtam. Végülis olyan vagyok, mint egy bűvész. Megtanulok egy trükköt és azt aztán előadom. A baj, hogy ha végre úgy érzem, hogy irigylendő vagyok, az nem esik jól, és igazából érzem, hogy nem jogos.

Más: Egy ideje egyre nyíltabb vagyok, egyre több időm van, és egyre kevesebb értelme ennek az egész izének. Valamit kéne csinálni. Valami radikálisat.