Tegnap voltam egy esküvőn. Sőt mitöbb életem eddigi legjobb esküvőjén. A hangulat nagyon jó volt, Izraeliből 5-öst kaptunk (értsd: mindenki zsidőhoz méltó aktivitássaltáncolt a különböző izraeli dalokra, és nem fáradtunk ki idő előtt...) Felvetődött benne a gondolat, hogy ilyenkor,mindenkinek az emlékei, vagy  jövője jut eszébe, hogy haj a mi esküvőnk már 5, 10, 15, 20, 30, 40 éve volt, és hogy mi is ilyenek voltunk, meg hogy szalad az idő stbb, meg a fiatalok, akik pedig tippeket gyűjtenek (például én is elhatároztam, hogy az én esküvőmön is lesz olyan fejjel lefelé lógatott csokrok, mint amilyenek az ifjú pár mögött voltak:P:D). persze ez rendesen így van minden ilyen fajta esményen, például, gyermek születéskor, szülinapkon és sajnos temetéseken is (bár ne lenne így...)...

A múltkor írtam a késői blogolásom okairól és ehhez még hozzájön még egy népi alátámasztás ami mostanában jutott eszembe mégpedig a következő: Nyugtával dicsérd a napot

Íme egy ember, akinek sikerült a lehetetlen - gondolta magában irigyen, mialatt Waldheim tömte magába a nyers sonkát és magyarázott. - Íme egy ember, akinek sikerült megrögződnie a neki megfelelő életkorban. Mert minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora, az biztos. Vannak, akik egész életükben gyermekek maradnak, és vannak, akik egész életükön át félszegek, fonákok, nem találják a helyüket, amíg egyszerre bölcs és szép öregasszonyok vagy öregemberek lesznek: hazaértek az életkorukba.

Ez igaz?