Emlékeztek még a 2009-es ötletemre? Tudjátok, amibe beletört a bicskám. 

-Amikor megpróbáltál angolul is blogolni ?
-Nem, ez 2009-es, mondom 2009!
-Ugye nem azzal jössz már megint, mikor mindenkiről mindenféle  túl-szép-hogy-elhigyjem jellegű  írásokat írtál?
-Aú, szerencsére nem.
-Akkor mikor sárga cetlikre akartál mindenféle futó gondolatot, meg idézetet lejegyezni ? Az ilyen elhatározások már ott elbuknak álatalában, hogy nincs nálad soha toll, meg papír, és mire kerítesz egyet, már semmi gondolat nincs a fejedben.
-Ajj, tudod, mikor annak a swichfoot számnak a sorai voltak a posztok címei .
-Jaj, visszatérünk a depressziós tinédzserhez? Az valami depis szám volt nem?
-Őő, hát azt igazán nem szeretnék visszamenni szentimentálisba, de ez a szám annyira bejön, és az ötlet is újra megtetszett, szóval azt hiszem újranyitom ezt a fejezetet. 

Szóval eltökélt vagyok. Új blogos korszak, új elhatározások. Na ja. Fogadásokat nálam lehet majd megkötni, hogy mit mikor unok meg :D

Addig is cheers :)

ps: Tényleg jó sok befuccsolt ötletem volt, miért is ne gyártsak újakat, amiket aztán megvalósítás nélkül lehet hagyni? :D 

Ha nem is fogmosóblog, de azért most egy kis beszámoló, méghozzá a blogvilágban tapasztaltakról:

Blogolni már nem menő. Legalábbis abban a blogszubkultúrában, amiben forgolódtam. Azok közül, akiknek a linkjeit anno (domini 2008 körül) kiraktam a blogomra, nagyjából senki nem blogol már. Na jó rendben O blogolt még a közelmúltban, de nagyjából ennyi. Aki anno velem egyidőben blogolt, annak a blogja vagy törlésre került, vagy csak árválkodik már minimum egy éve, és a látogatóinak a száma a nulla környékén táncol. Emellett még azt figyeltem meg, hogy innen a blogol.hu-ról is eltűntek az emberek. Hiába, ahogy nand eltűnt innen, sajnos a rendszer is hanyatlásnak indult. Én még gondolkodom, hogy átpakoljak-e máshová, de nem hiszem hogy megtörténik; nehéz lenne átszokni. Viszont fura érzés ez így.

Igazából már napok óta akarok egy önreflexió című bejegyzést gyártani (megjegyzem ez a kifejezés annyira blog-szleng; sehol máshol nem gyártják az írásokat csak a blogvilágban). Mert az egész blogom egy önreflexió volt, ahogy most ez a bejegyzés is. És az a helyzet, hogy azt gondolom, hogy az önreflexió az nagyon sok mindent takar, de mindben benne van az a bizonyos ön előtag. (Adott esetben persze lehet, hogy lekopott, de nyelvtanunkban sokszor egy előtag/szó lekopása csak annyit jelent, hogy a szó, amihez tartozik már magában hordja.)

Az önreflexió öncélú. Semmi más haszna nincs, minthogy aki önmagára reagál, azt jelzi a külvilág számára, hogy neki van egy bizonyos tulajdonsága, és tisztában van azzal, hogy van az a tulajdonsága. Ezzel a közléssel aztán véget is ér az önreflexió hatósugara, az öndicsérgetés, vagy önostorozás, vagy hibajavítás már mind az önreflexión kívül esnek. Tehát ön(!)magában az, hogy valaki sajátmagát képes (elfogulatlanul) megítélni, még nem jelent semmit.

Az önreflexió (ön)magamutogatás. Azzal, hogy rávilágítok egy jó tulajdonságomra, nyilvánvalóan saját magamra mutatok rá, hogy "nézzétek, én még ezt is tudom" - vagy ilyesmi. De arra rámutatni, hogy "elnzését én ilyen és olyan vagyok még", vagy "na már megint milyen vagyok", ugyanolyan önmutogatás lehet. Persze a cél nem feltétlenül az, hogy bemutassuk magunkat, de az, hogy a saját tulajdonságainkra reagálunk, önmagunk bemuatatása másoknak.

Arra jutottam végül, hogy az önreflexió mindig magába foglal bizonyos egyediséget, viszont teszi ezt azon az áron, hogy az ember a jellemének a darabkáit teszi ki az emberek elé azért, hogy azok elismerjék az ő egyediségét. Ha viszont azok, akiket szintén komolyan izgat az egyediség témája, ugyanígy a saját külölegességük kidomborításával vannak elfoglalva, akkor aki figyel és reagál az ilyesfajta önreflexióra, az mind olyan ember lesz, akit ez nem érdekel. Ezt meg nem hiszem, hogy bárki szeretné.

Szóval az önreflexió korszaka befejeződött a blogomon.

Erre írhatnám, hogy "na ez a mai bejegyzésem sem a legjobb ever". Persze nem teszem (...)

“It is love, not reason, that is stronger than death. (Magic Mountain)

Ennyi. Egyszerű, és sallangmentes, mégis mély. Respect Thomas Mann. 

Van aki eldobja, van aki a fiók mélyén őrzi és van aki régiségkereskedést nyit abból, amit gyűjtött.

Volt egyszer egy ember, aki tudta, hogy nem vihet magával minden emléket a múltból. Tudta, hogy amit egyszer már megélt, soha nem fogja tudni teljesen visszaidézni., és ha valami igazán fontos történt vele, soha nem fogja tudni teljesen elfelejteni. Úgy tartotta, a múltat egyszerre kell tudni megölni és életben tartani. Tudta, hogy nem örizhet meg mindent, ami jó, és nem szabad minden olyan emléket kitörölnie, ami rossz. Időnként félt, hogy fontos dolgokat felejt el, és aggódott, hogy lényegtelen dolgokat őrizget az emélkei között.

Úgy döntött, hogy szüksége van emlékekre a múltból, ugyanakkor nem engedheti meg, hogy azok betöltsék az életét, hisz az élettel együtt kell haladni. Ezért egy fiókot nyitott, amiben a legtanulságosabb, és legszebb emlékeit őrizte. Egy fióknyi emlék és kötődés. Ennél sem több, sem kevesebb nem kellett neki. Tisztában volt vele, hogy van olyan kapcsolat, amely nem szól örökre, van olyan emlék, amit el kell felejtenie, van olyan sérülés, amin túl kell lépnie, de van olyan hiba, amire mindig emlékeznie kell.

És volt, hogy nem jó dolgot őrzött meg. Hisz az ember hibázik. De ha rádöbbent, hogy rossz dolgot őrzött meg, még mindig meg volt a lehetősége annak, hogy kidobja azokat. A legrosszabb az volt, amikor arra döbbent rá, hogy értékes dolgokat hagyott elveszni, és ettől a félelemtől különösen nehéz volt megszabadulnia. 

Hogy mi lett a további sorsa nem tudom. Talán túl türelmetlen volt, és egyre kevesebb dolgot hagyott meg a fiókban, talán egy idő után attól való félelmében, hogy fontos dolgokat feled el úgy gondolta, hogy egy fiók mégsem elég ahhoz, hogy teljes életet éljen. Lehet, hogy felfogta, hogy nem az emlékek teszik az embert boldoggá, és egy ember sem spórolhatja meg a rossz döntéseket semmilyen téren. Nem tudom, hogy mindent feledni vágyó ember lett-e, vagy régiséggyűjtővé vált-e.

Nem tudom, mert ez az ember én vagyok. És te vagy, és a szomszéd néni, és a hetvenőt éve halott József Attila, és a miniszterelnök, és az idős bácsi, aki a buszon mindennek lehordott, mert meglökted. Mindenkinek felednie kell, és mindenkinek őriznie kell emlékeket, hogy ember maradjon, és éljen.