Olyan ember szeretnék lenni, aki megtalálja az utat a hegycsúcsokra, csodálja a homokkő sziklálkat, a parkokat önmagukért szereti, és meglátja a szépségüket, felfedezi a tenger mélységeit és csodáit, és még a prériben is megtalálja a jót.
Mindenki olyan, mint egy-egy örökké változó táj.
Vannak sziklás, finoman csipkézett fenséges csúcsok, akik fölött látszólag állandóan kék az ég. Kívülállókként hajlamosak vagyunk rá, hogy elhigyjük: itt semmi nem változik, a kövek mindig ugyanott vannak, a vihar mindig alattuk marad, ahol esetleg nő fű, ott mindig is nőtt, ahol nem, ott ezután is lehetetlennek tűnik, hogy bármikor is nőjön. Minden apró-cseprő hétköznapi dolgon felül állnak, de kopárak szikárak, és valljuk be: magányosak. Ha látnak is maguk körül hasonló csúcsokat, soha nem is álmodhatnak róla, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.
Ismeritek a homokkő sziklálkat? Azok a hatlamas monstrumok, amik úgy keletkeztek, hogy a szél elfújja a homokot, és csak az igazi sziklamarad meg. Ismerek ilyeneket. Ők olyan rendíthetetlen emberek, akiket néha durvának, faragatlannak, túl makacsnak tartunk, de bármi történjen, fújjon akárhogy a szél, mindig a helyükön maradnak és ezért megbecsülendők, és kiállják az idő próbáját.
Aztán vannak a mindenkinek kedvében járó aranyos ligetek, akik mindenkinek tudnak valami jót adni: a hűsölni vágyóknak árnyékot, sütkérezni szeretőknek napos tisztásokat, akiknek kell, egy kis magányt, akiknek pedig az kell, társaságot. Az ilyen helyeken nincs zord idő, mindig rejt valami jót, mindig megvan a maga szépsége. Igazán comme il faut-k. Csak éppen valahogy náluk minden másokért van. Nem ismerik a magány, hisz kincsieket bőven osztogatják a világnak. Mindenkivel megosztanak mindent, és semminek nem kell róluk szólnia. Tudjátok a parkokba sem azok szépségéért járnak. Százból egy ember (ha!) megy ki csak azért, egy parkba, hogy megnézze, milyen szép. Sokan járnak oda vagy azért, mert útba esik, vagy mert jót lehet beszélgetni ott, a játszótér miatt, vagy gondolkozni, futni, enni, szunyókálni, de azért, hogy megnézzék a parkot? Hogy gyönyörködjenek benne? Utaznak egy parkért száz kilómétereket? Sokan szeretik, de csak mint saját szórakozásuk egyik kellékét. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egyáltalán nem mondhatók elhagyatottaknak.
És a tengerek. A maguk nyugalmával, végtelenségével, és mélységével. Hatalmas hullámaikkal, az állandó apály-dagállyal, és a színes, felszín alatti nyüzsgéssel. A tengerben az a jó, hogy annyira kiszámíthatatlan, hogy minden kiszámíthatósága kuriózum. Minidg mások, sé közben ugyanazok. A tenger mozog, de nem mozdul el. Óriásiak, de egy cseppjükről felismerhetők. Kellemesek, de néha félelemkeltők. Senki nem kívánná őket az ellenségének, a felbőszült tenger pusztít, mindent és mindenkit.
Végül pedig a sztyepp, ami mindenütt ugyanaz, csak néhol prérinek, néhol szavannának hívják. De akkor is csak ugyanaz a sekélyes síkság. Semmi értékes, vagy különösen szép nincsen benne, csak az hogy végtelen, viszont ezzel együtt is rendkívül unalmas. Semminek nem áll ellen, nem változik és nem ad senkinek semmilyen különösebb élményt. egy kicsit "semmilyen" "mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás! Vigyázz ne fújjon rajtad át a szél!". Na hát a pampa nem vigyáz erre. És nem lemondásból, áldozatkészségből sík, mint esetleg egy liget, hanem szolgalelkűségből. Céltalanság, sekélyesség. A csordaszellem hazája.
Olyan ember szeretnék lenni, aki megtalálja az utat a hegycsúcsokra, csodálja a homokkő sziklálkat, a parkokat önmagukért szereti, és meglátja a szépségüket, felfedezi a tenger mélységeit és csodáit, és még a prériben is megtalálja a jót.