socially pingvin

Tájak, emberek

2010. november 20. - döm

Olyan ember szeretnék lenni, aki megtalálja az utat a hegycsúcsokra, csodálja a homokkő sziklálkat, a parkokat önmagukért szereti, és meglátja a szépségüket, felfedezi a tenger mélységeit és csodáit, és még a prériben is megtalálja a jót.  

Mindenki olyan, mint egy-egy örökké változó táj.

Vannak sziklás, finoman csipkézett fenséges csúcsok, akik fölött látszólag állandóan kék az ég. Kívülállókként hajlamosak vagyunk rá, hogy elhigyjük: itt semmi nem változik, a kövek mindig ugyanott vannak, a vihar mindig alattuk marad, ahol esetleg nő fű, ott mindig is nőtt, ahol nem, ott ezután is lehetetlennek tűnik, hogy bármikor is nőjön. Minden apró-cseprő hétköznapi dolgon felül állnak, de kopárak szikárak, és valljuk be: magányosak. Ha látnak is maguk körül hasonló csúcsokat, soha nem is álmodhatnak róla, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

Ismeritek a homokkő sziklálkat? Azok a hatlamas monstrumok, amik úgy keletkeztek, hogy a szél elfújja a homokot, és csak az igazi sziklamarad meg. Ismerek ilyeneket. Ők olyan rendíthetetlen emberek, akiket néha durvának, faragatlannak, túl makacsnak tartunk, de bármi történjen, fújjon akárhogy a szél, mindig a helyükön maradnak és ezért megbecsülendők, és kiállják az idő próbáját.

Aztán vannak a mindenkinek kedvében járó aranyos ligetek, akik mindenkinek tudnak valami jót adni: a hűsölni vágyóknak árnyékot, sütkérezni szeretőknek napos tisztásokat,  akiknek kell, egy kis magányt, akiknek pedig az kell, társaságot. Az ilyen helyeken nincs zord idő, mindig rejt valami jót, mindig megvan a maga szépsége. Igazán comme il faut-k. Csak éppen valahogy náluk minden másokért van. Nem ismerik a magány, hisz kincsieket bőven osztogatják a világnak. Mindenkivel megosztanak mindent, és semminek nem kell róluk szólnia. Tudjátok a parkokba sem azok szépségéért járnak. Százból egy ember (ha!) megy ki csak azért, egy parkba, hogy megnézze, milyen szép. Sokan járnak oda vagy azért, mert útba esik, vagy mert jót lehet beszélgetni ott, a játszótér miatt, vagy gondolkozni, futni, enni, szunyókálni, de azért, hogy megnézzék a parkot? Hogy gyönyörködjenek benne? Utaznak egy parkért száz kilómétereket? Sokan szeretik, de csak mint saját szórakozásuk egyik kellékét. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egyáltalán nem mondhatók elhagyatottaknak.

És a tengerek. A maguk nyugalmával, végtelenségével, és mélységével. Hatalmas hullámaikkal, az állandó apály-dagállyal, és a színes, felszín alatti nyüzsgéssel. A tengerben az a jó, hogy annyira kiszámíthatatlan, hogy minden kiszámíthatósága kuriózum. Minidg mások, sé közben ugyanazok. A tenger mozog, de nem mozdul el. Óriásiak, de egy cseppjükről felismerhetők. Kellemesek, de néha félelemkeltők. Senki nem kívánná őket az ellenségének, a felbőszült tenger pusztít, mindent és mindenkit.

Végül pedig a sztyepp, ami mindenütt ugyanaz, csak néhol prérinek, néhol szavannának hívják. De akkor is csak ugyanaz a sekélyes síkság. Semmi értékes, vagy különösen szép nincsen benne, csak az hogy végtelen, viszont ezzel együtt is rendkívül unalmas. Semminek nem áll ellen, nem változik és nem ad senkinek semmilyen különösebb élményt. egy kicsit "semmilyen" "mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás! Vigyázz ne fújjon rajtad át a szél!". Na hát a pampa nem vigyáz erre. És nem lemondásból, áldozatkészségből sík, mint esetleg egy liget, hanem szolgalelkűségből. Céltalanság, sekélyesség. A csordaszellem hazája.

Olyan ember szeretnék lenni, aki megtalálja az utat a hegycsúcsokra, csodálja a homokkő sziklálkat, a parkokat önmagukért szereti, és meglátja a szépségüket, felfedezi a tenger mélységeit és csodáit, és még a prériben is megtalálja a jót. 

Más élet

Képzeld el egy másik ember világát! Mondjuk legyen az egy rabszolga valahol Afrikában. Egy szegény, szerencsétlen néger, egy olyan valaki, aki élete nagyrészét a sivatagban tölti. Éjjel didereg a hidegtől, hiszen szánalmas rongyai csak egy-egy testrészét fedik le úgy-ahogy. Minden éjszaka rettenetesen fázik. Nincs ágya, a puszta földön fekszik, kitéve a természet minden csapásának. A jeges szél homokkal borítja el, a bogarak össze-vissza csípkedik. Bőrét állandóan szúrja a homok, folyton viszketnek csípései, kelevényei állandóan fájnak. Nappal a nap perzseli, melynek hajnaltól alkonyatig tartó vándorútja mindennapos örökkévalóságnak tűnik. Sehol árnyék, hűvös; csak forróság és erőltetett menetelés. Mert menni kell. Rekkenő hőségben, tomboló homokviharban, mindig, mindig. Hátán ostorcsapások szántanak végig, arcába öklök csapnak. A fájdalom az élet természetes velejárója. Hogy az arcát sebek és hegek borítják, hogy minden mozdulata szúr, nyilall, lüktet, hogy bármikor kicsordulhat a vére, eltörhet valamilye, felhasadhat a bőre, hogy akármikor megsérülhet, esetleg meghalhat, hogy minden pillanatban megalázhatják.

És néha, ha különösen csillagos az ég, vagy nem olyan undorító és mócsingos az étele, nem poshadt a vize, vagy leülhet egy percre egy fa árnyékába, azt érzi, hogy az élet szép. Ez az ember nem ismeri a kényelmet. Nem tudja milyen ágyban aludni, kipihente ébredni, egy finom kávét meginni és közben újságot lapozgatni, vagy csak üldögélni. Fogalma sincs róla, mlyen egy forró fürdő, hogy az emberek nem csak bántanak, nem visel szép ruhákat, és rengeteg dolog van amit nem ismer, sőt el se tud képzelni.

Egy kicsit mindannyian ilyenek vagyunk. Fogalmunk sincs róla, milyen a teljes szeretet, az elfogadás. Nem tudjuk mi a béke és az igazi egyetértés. tele vagyunk terhekkel, sebekkel és nem tudjuk elképzelni, hogy van még ezen a világon jó és nemes azon kívül, amit ismerünk. Sokan cinikusak, és hülyének nézik azokat, akik még tudnak hinni bármilyen eddig feltáratlan jóban.

Talán ez az ember sem hinne nekünk, ha azt mondaná, hogy vannak olyan emberek, akik ütések helyett mások sebeinek bekötözgetésével foglalkoznak, felruházzák a szerencsétleneket, jól lakatják őket, ágyba fektetik. Sokan nem hisznek abban, hogy van magasabb színvonal. Pedig van aki vállalkozik arra, hogy átvegye a terheinket, bekötöz, jobb életet ad. Hinni kell, mert élni kell.

(A vastagon szedett részek olyanok, amik számunkra, magunkra vonatkoztatva is használatosak és ismerősek lehetnek)

Üvegcsörömpölés

Van valami végtelenül magányos az összetörő üveg halálos sikolyában. Jött valaki - nem fontos, hogy ki, és honnan - aki egyszer kapott, vagy vett, talált, lopott egyszer egy üveget. Lehet, hogy ez csak egy négyzetalakú lap volt, vagy másfél decis, kommunista pohár jó vastag oldalakkal, befőttesüveg, jénai tál, vékonyfalú visszafogottan díszített pezsgőspohár. Talán különleges volt, talán csak egy a milliókból. Ez az üveg egyszer, vagy többször jó szolgálatot tett gazdájának és ez boldoggá tette az üveget. Örömmel töltötték el a testén átszüremlő fény, a színek, a szünetelen táncoló hangok, és saját hasznosságának tudata. Egy napon aztán - használat közben, vagy ellenkezőleg, egy elfeledett polc elfeledett tárgyainak takarítása során, szándékosan, vagy véletelenül gazdája összetörte. Még mielőtt millió apró darabra esett volna, szét, utoljára rácsodálkozott erre a gyönyörű világra. A szeretetre, amit megkapott, és amit nem, a fények játékára, az időre, a levegőre, egyszóval mindenre, ami szép volt, és egyszerre mindez feledhetetlennek, és elhagyhatatlannak tűnt fel előtte. A következő pillanatban éles csörömpölésse földet ért, és apró darabokra pattant. Többé nem volt sem színe, sem alakja, semmi haszna. Egy kupac szemét volt csupán, amit nem takarítottak össze, és ami nem kellett hiretelen senkinek. Mert nem takarították el. Nem tudni miért. Talán az utcán tört össze, és senki ügyet sem vetett rá, talán csak hanyag volt a használója, vagy éppenséggel még szemétkupac alakjában is ragaszkodott hozzá. De a legvalószínűbb, hogy mindenki túl koszosnak, és undorítónak találta ahhoz, hogy hozzányúljon. Lehet, hogy még helyre lehetett volna hozni a dolgot, csak erre senki nem gondolt.

Van valami végtelenül magányos az összetörőbizalom halálos sikolyában. 

Ugye mi jó barátok vagyunk?

Van abban valami szívszorító, vagy egyszerűen, férfiasan elintézve kényelmetlen, égő, vagy gáz, ha valaki ismer engem, szeretne megismerni, barátomnak tartja, vagy szeretné tartani magát, mégsem hajlandó arra, hogy elolvassa egy-egy blogbejegyzésemet, felnézzen ide. Nem azért mert én olyan szörnyen exhibícionista vagyok, és annyira szeretném, ha valaki áradozna arról, hogy milyen magvas, mély, szép dolgokról írok. Nekem az is jó, ha beleköt a helyesírásomba (bár az elég csekély érdeklődést jelez) vagy vitatkozik azzal, amit állítok. Nem feltétlenül neki írnia ide, jeleznie, nekem, hogy itt járt. Egyáltalán semmit nem kell tenni. De ha nem érdeklik a gondolataim, legalább azok, amiket  mindenkivel megosztok, akkor mit akar tőlem ennél többet, személyesebbet. Ha valakinek már ez unalmas felháborító, akármilyen akkor miről, mit akar tőlem? Bízom magamban annyira, hogy elhiggyem: van akit ez érdekel. Van aki tisztában van azzal, hogy ez nekem valamilyen szinten kell. Kell az, hogy írok, kell az, hogy mások lássák, és ha éppen úgy érzik, akkor reagáljanak. Nem vagyok grafomán, és azt hiszem magamutogató sem. De hozzá tartozik az életemhez, hogy van amit leírok, sőt van, amit soha nem mondok ki, csak leírom, mert írva jó. Viszont lehet, hogy beszélni is jó lenne róla, ha nem csak én akarom.

Nem kényszerítek senkit arra, hogy olvasson, de aki itt van, az jó ha tudja, aki meg nem, azt borítsa a feledés és tudatlanság jótékony homálya. És ezt fel is lehet fogni egyfajta ars poeticának.

Na, ha valaki kérdezte volna, ezért írok blogot. Vagy ilyesmi. 

süti beállítások módosítása