Hogy lehet ennyivel jobban szeretni a távollévő embereket? Miért van az, hogy hiába várok arra, hogy a barátaimmal tölthessek végre egy csomó időt, és mikor ténylegesen ott vagyunk, hogy na töltsünk el egymás társaságában az időt, akkor mogorva vagyok, elutasító és kritikus? Miért van az, hogy hiába akarok kedves lenni, olyan apró hülyeségek jutnak eszembe, amiket már százszor lerendeztem magamban, vagy előtte eszembe sem jutottak. Ezekután persze én csodálkozom, ha nem elég nyitottak velem szemben még a saját barátaim sem. Akkor persze hiába várom el, hogy akárki is foglalkozzon a problémáimmal, hiába vagyok magam alatt, jogos hogy nerm értenek meg, és nem csoda, ha nem kapok baráti ölelést akkor sem, ha történetesen szükségem lenne rá. És így már észre se veszem, hogy az emberek azért nem közelednek hozzám, mert csak egy szúrós sünt látnak bennem. Ilyenkor persze én elkeseredek, megsértődök, még szúrósabb leszek, még több előítéletet növesztek. Az egész defektes viselkedésem talán úgy alakult ki, hogy mások sértettek meg utasítottak el és ettől lettem olyan, amilyen Ezután persze hiába változtatok az eredeti hibáimon, ami miatt elutasítottak, nem tudok már gyanútlanul tekinteni az emberekre, gyakran veszem észre pl, hogy már épp megsértődnék, vagy legalábbis fennakadnék egy poénon, amikor kiderül, hogy nem is rólam szól. De az a helyzet, hogy tök mindegy, hogy mitől lettem olyan amilyen, elsősorban nekem kell megváltozni és ha maradnak is előítéletek velem szemben emberekben, akkor nekem kell jóval meggyőznöm a gonoszt. Megígérem igyekezni fogok.