Hehe... Jól átverém az embereket.

Bocs. Most feladtam épp.

"Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában."

"Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten."

"Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem."

"Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott."

"Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit."


"Daloltuk a rossz éneket,
a minden-mindegy-rímeket:
ideje most már mást dalolnunk!"


"Némulj meg, pajtás, ne kiálts,
és vedd a sírást hasztalannak:
aki hallotta ezt a dalt,
a szíve süketült meg annak -
Szörnyü dal! Szörnyü dal!"

"Nézd, lábánál valami ábra, térkép -
tört álmai az ember életének,
új tudással ő írta ilyeténképp;
menyegző vagy a nász,
temetés vagy a gyász,
ez tölti be szívét, még
ily keretbe fogja a dalt:
szerelem, munka, harc
szavait később tanulja az ének,
de hosszan ez se tart,
mert félredobja, s új,
más szerepet tanul,"


"A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,
s mert segítette az emlékezet,
kezdte szavakká alakítani
a világomat. Mihelyt valami
rajz őrizte, kép, megfogalmazás,
rabom maradt az illanó varázs,
és arany lett a nap boldogtalan
bánata, boldog, teltfényű arany.
Ezért szerettem meg a verseket,
ezért aggattam tele csüggeteg
lelkemet mások örömeivel:
s hogy én is írtam, így vesztette el
különbségét jó és rossz: gyönyörű
lehet a kín, s nem én vagyok - a mű,
a vers a fontos! És ez, ez nevelt
félre: lassankint jobban érdekelt
az életnél a róla mondható,
a fényes Napnál a fényszárnyu szó."

Ma délután mádom nyílt arra, hogy utazzak körülbelül 3 percet egy buszon. Mivel sikerült megtanulnom kirakni a rubikkockát egy weboldal segítségével, ezért az utazás alatt is kockáztam. Körülbelül hárman, vagy négyen néztek, és mikor jeleztem, megütötte a fülemet egy mondtarészlet: "már leszáll, nem nézhetjük tovább" elég hamar sikerült leszűrni, hogy rólam van szó. Mire viszont megállt a busz, pont kiraktam és megszólalt az előző hang, mondván, mutassam meg neki. Már amúgy sem bírtam az egész helyzetet, legszívesebben hangosan kacagtam volna zavaromban. Mielőtt leléptem volna a buszról még megszólalt egy két gyerekes anyuka, hogy ügyes vagyok, és nem bírtam, valami mosolyt kellett küldenem felé. A baj csak az, hogy nem sikerült túl szerény mosolyt kerekítenem, legalábbis szerintem. Ennek ürügyén - minthogy erős elemző természetem van - elgondolkodtam. Végülis olyan vagyok, mint egy bűvész. Megtanulok egy trükköt és azt aztán előadom. A baj, hogy ha végre úgy érzem, hogy irigylendő vagyok, az nem esik jól, és igazából érzem, hogy nem jogos.

Más: Egy ideje egyre nyíltabb vagyok, egyre több időm van, és egyre kevesebb értelme ennek az egész izének. Valamit kéne csinálni. Valami radikálisat.