Bocs. Most feladtam épp.

"Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában."

"Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten."

"Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem."

"Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott."

"Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit."


"Daloltuk a rossz éneket,
a minden-mindegy-rímeket:
ideje most már mást dalolnunk!"


"Némulj meg, pajtás, ne kiálts,
és vedd a sírást hasztalannak:
aki hallotta ezt a dalt,
a szíve süketült meg annak -
Szörnyü dal! Szörnyü dal!"

"Nézd, lábánál valami ábra, térkép -
tört álmai az ember életének,
új tudással ő írta ilyeténképp;
menyegző vagy a nász,
temetés vagy a gyász,
ez tölti be szívét, még
ily keretbe fogja a dalt:
szerelem, munka, harc
szavait később tanulja az ének,
de hosszan ez se tart,
mert félredobja, s új,
más szerepet tanul,"


"A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,
s mert segítette az emlékezet,
kezdte szavakká alakítani
a világomat. Mihelyt valami
rajz őrizte, kép, megfogalmazás,
rabom maradt az illanó varázs,
és arany lett a nap boldogtalan
bánata, boldog, teltfényű arany.
Ezért szerettem meg a verseket,
ezért aggattam tele csüggeteg
lelkemet mások örömeivel:
s hogy én is írtam, így vesztette el
különbségét jó és rossz: gyönyörű
lehet a kín, s nem én vagyok - a mű,
a vers a fontos! És ez, ez nevelt
félre: lassankint jobban érdekelt
az életnél a róla mondható,
a fényes Napnál a fényszárnyu szó."